Az alábbi bejegyzés egy hosszabb és egy rövidebb idézet Franz Boll és Carl Bezold Csillaghit és csillagfejtés (Helikon Kiadó, 1987) című könyvéből.
Az első, hosszabb idézet a nevezett mű 98–99. oldaláról származik, Kákosy László „Az egyiptomi asztrológiáról” címet viselő tanulmányából. Mivel a tanulmány alapján sok párhuzam fedezhető fel az egyiptomi és a kínai időszemlélet között, a kínai kultúrkör iránt érdeklődők számára is érdekes lehet.
Figyelem! Nem állítjuk, hogy történelmi kapcsolat lenne a két kultúra időszámítási vagy asztrológiai rendszerei között. Pusztán néhány hasonlóságra szeretnénk ráirányítani a figyelmet.
Szerkesztői megjegyzések:
- igazodva a digitális formátumhoz, a könnyebb befogadhatóság érdekében a részletet több bekezdésre tördeltük és félkövér kiemelésekkel, valamint aláhúzásokkal láttuk el,
- a dőlt betűs szedés a szerzőtől származik.
A csillagok és az idő Egyiptomban
Az éggömb látszólagos forgása minden nép időszámítására, időképzeteire mélyre ható befolyást gyakorolt. Az egyiptomiak, akik szinte megszállottjai voltak az örök fennmaradás eszméjének és az egész létezést sub specie aeternitatis szemlélték, finom absztrakciós készségről tesznek tanúságot azokban a szövegekben, ahol az öröklétről beszélnek, olyannyira, hogy a neheh és a dzset szavakat, melyek az örökkévalóság különböző aspektusait fejezik ki, eddig még nem sikerült kielégítően európai nyelvre lefordítani.
Másrészt viszont mindig megfigyelhető a szemléletességre irányuló törekvés, különösképpen az időegységek megszemélyesítésénél, ahol a mitológiai elemek is tág teret kapnak. Az év fő istennőjéről, a Szóthiszról máshol beszélünk. Külön érdekessége Szóthisz isteni lényének, hogy egyik mellékneve, az Év önálló életet kezdett élni a vallási irodalomban, külön Renpet (Év) istennővé hiposztazálódott.
Már a XVIII. dinasztia idején az istennő hieroglif jelét írták az Év szó után, ami arra vall, hogy az időegység személyes vonásokat öltött, és isteni természetűnek tartották. I. Széthi abüdoszi templomában tekintélyes külsejű istennő, akit az „örökkévalóság úrnőjének” neveznek.
A Ptolemaiosz- és a római korban a templomokban hosszú himnuszok ünneplik az Évet, akit nemcsak az évszakok, hónapok és napok, hanem az istenek szülőjének is mondanak. Ez utóbbi funkció a teremtő istenek között biztosít számára helyet. Mivel az Év szó nőnemű, az egyiptomiak istennőnek képzelték el, Ptolemaiosz Philadelphosz alexandriai ünnepi felvonulásán viszont bőségszarut vivő férfi az év megszemélyesítője, mivel görögben az eniautosz hímnemű szó.
Az év három – egyenként négyhónapos – évszaka is megjelenik megszemélyesített formában már az Óbirodalom sírjaiban és Neuszerré naptemplomában, de úgy tűnik, hogy ezeket nem tekintették isteneknek, inkább a művészek törekvése a nehezen ábrázolható fogalmak perszonifikálására hívta életre őket. A kisebb időegységek, hónapok, napok és az órák viszont komoly vallási tartalmat nyertek.
A hónapok ünnepekről nyerték nevüket, olyan ünnepekről, melyet az illető hónap valamely napján ültek meg. A templomokban és a víziórák képein a hónapokat az Újbirodalom idején különböző istenek képében ábrázolták, később egységesen tizenkét vízilóistennő jelenítette meg őket.
Népszerűségüket bizonyítja, hogy a szülök gyakran nevezték el lánygyermeküket valamelyik hónapistennőről, feltehetően arról, akinek hónapjában az illető született. Az egyiptomi év 12 harmincnapos hónapból állt, az utolsó hónapot követte az öt epagomena-nap.
Veszélyekkel teli időszaknak tekintették ezt az egyiptomiak, melyben az embernek fokozott mértekben volt szüksége Szahmet istennő oltalmára és nagy hatású varázsigékre. Hasznosnak tartottak például egy amulettet, mely a tizenkét hónapot jelképezte: vászoncsíkra tizenkét csomót kellett kötni (Leideni I. 346. papirusz). A hónap három dékánra oszlott, ezeknek a tíznapos időszakoknak is voltak védőistenségei.
A napok isteneiről nem maradt ránk teljes lista, de tudjuk azt, hogy minden napnak megvolt a maga uralkodója. Volt olyan beosztás is, mely szerint egyetlen isten gyakorolta az év minden napja felett a hatalmat, de naponta más melléknevet nyert. A denderai templom papjai Hathort tekintették a napok úrnőjének, és tizenkét csíkban sorakoztatták fel a nap-Hathorokat. Harminc oroszlánfejű kígyó is jelképezhette a hónap napjait.
A nappal és az éjszaka tizenkét óráját nőalakok, isteni lények testesítették meg. A nappali órák a Nap korongját vielik a fejükön, az éjszakai órákat csillagfejdísszel ábrázolták. A csillag egyrészt az óra szó (unut) hieroglif jele, másrészt nem lehet véletlen, hogy az éjszakai órák fejére helyezték a csillagot, nyilván a dekánok hajdani időjelző szerepe is közrejátszott ennek az ikonográfiái szabálynak a kialakulásában.
Az éjszakai órák a napisten védelmezésében, segítésében vesznek részt, miközben veszélyes útján halad az alvilági folyón, a holtak birodalmában. Az éj hetedik órája őrszerepének megfelelően a következő nevet viseli: „A Hju kígyó távoltartója, aki lefejezi a rettenetes arcút.” (Amduat 7. óra.)
III. Ramszesz sírjában két uroborosz (saját farkába harapó) kígyó, melyek az öröklétet jelképezik, veszi körül a királynevet. A kígyókon belül az óraistennők terjesztik ki áldóan karjukat a Ramszesz név hieroglifái felé, a kígyókon kívül látható csillagok és a körök ugyancsak az órák szimbólumai.
Jelen vannak az órák akkor, amikor az idő újjászületik a túlvilágon a nap éjszakai utazása során, de oltalmazzák a ravatalon fekvő Oziriszt is ellenségeitől. Az óraistennőkön kívül a mitológiai panteon istenalakjai is patrónusai voltak egyes óráknak.
Az időképzetekhez és a naptárakhoz kapcsolódó vallásos elemek annyira szembetűnőek voltak még az idegenek számára is, hogy Hérodotosz is megemlíti, hogy az egyiptomiaknál minden hónapot és napot valamely istennek szenteltek (II. 82). Az idő menetének irányítói a Nap és a csillagok.
A napkorongra tekeredő ureusz kígyó az „óra úrnője” nevet viseli. Képek tanúsítják, hogy a fényt a nappal és az éjszaka természetét hordozó elemi részecskékből álló közegnek tekintették, erre utalnak az egyes fényábrázolásokon látható kis körök és csillagok. Ezek azonban egyúttal a nappali es az éjszakai órák jelei is, az egyiptomi tudatban tehát a fény és az idő a legközelebbi rokonságban állt egymással.
Az idő kormányzóiról szóló tanok a görög-római kultúrában is széles körű elterjedtségre tettek szert. Egyes európai nyelvek, legtisztábban a franca, ma is őrzik annak emlékét, hogy a hét napjait egy-egy bolygónak rendelték alá. Bár felmerült az a feltevés, hogy ez a beosztás is Egyiptomra menne vissza, ez semmiképpen sem eredhet a fáraó-korból, amikor a hét egyáltalán nem szerepel mint időszámítási egység, lehetséges viszont, hogy a hellenisztikus Egyiptomban valóban alkottak ilyen szisztémát.
A második, rövidebb idézet néhány időegységet vázol fel, forrása nevezett mű 80. oldala:
Hiszen – mintegy a világegyetem előre meghatározott matematikai harmóniáját titokzatosan igazoló pecsétként – újra meg újra úgy tetszett, mintha az égbolt bizonyos szent számai éppen az asztrológia számára legfontosabb alapokat igazolnák és támogatnák kölcsönösen.
A hetes, mint az északi pólus két kocsicsillagzata, a Plejádok és az Orion csillagainak száma, egyszersmind az egy holdnegyedbe tartozó napok száma, s végül a bolygók száma, beleértve a Napot és a Holdat is;
a tizenkettes, mint az állatöv csillagképeinek száma, valamint azon évek száma, amennyi idő alatt a Jupiter körbejárja az állatöv csillagképeit;
a harmincas szám hozzávetőleg a Hold egy periódusát alkotó napok száma, és azon évek száma, amennyi idő alatt a Szaturnusz végigjárja égi pályáját;
12 és 30 szorzata hozzávetőleg egy év napjainak és az állatöv fokainak száma.