Mivel több alkalommal érintettük (és még sokszor fogjuk is érinteni) a természet és a természetesség kérdését, érdekes lehet az alábbi könyvrészlet.
Semmi köze a taoizmushoz, de még a „keleti tanításokhoz” sem. Sokkal profánabb részlet ez, mely a globális és a lokális gazdasági rendszer találkozásának történetét meséli el, ahogy az Ladakban megesett.
Idézet következik (amit a könnyebb befogadhatóság miatt több bekezdésre tördeltünk és helyenként kiemelésekkel láttunk el):
A képen Xu Xiaoyan Fejlesztés című festménye látható, itt olvashat róla.
A világ nagy része mára részévé vált a globalizált pénzgazdaságnak, és közülünk csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy megtapasztaljunk valami másfajta életet. Az antropológus Helena Norberg-Hodge ilyen kivétel.
Neki megvolt az a kiváltsága, hogy megismerhette, milyen az élet az ősi ladak falvakban, az indiai Kashmir tartomány Himaláján túli területén, amikor azt körülbelül húsz évvel ezelőtt megnyitották a kívülállók számára.
Megindító beszámolói olyan emberi lehetőségekről szólnak, melyeket mi már teljesen elfeledtünk.
Az ősi Ladakban a boldogság pénzhez vagy hatalomhoz kötése elképzelhetetlen lett volna. A mélyen gyökerező tisztelet egymás alapvető emberi igényei iránt és a környezet természetes korlátainak elfogadása megóvta a ladaki embereket attól, hogy rossz helyen keressék az értékeiket.
A boldogságot egyszerűen megélték. Bár a nyugati normák szerint életük nem volt könnyű, alapvető fizikai, társadalmi, lelki és szellemi igényeiket kielégítette a gondoskodó, mindent megosztó közösség és a virágzó agrár-naturális gazdaság rendszere és így természetes boldogságban éltek.
Norberg-Hodge rendszeresen ellátogatott a térségbe, megfigyelte és dokumentálta a nyugati típusú fejlesztés benyomulása nyomán bekövetkező későbbi változásokat, „mely hiányérzetet keltett az emberekben, kisebbrendűségi érzéseket okozott önértékelésükben és az anyagi javak hajszolására késztette őket.”
Ladak XX. század végi gyarmatosítása a nyugati turisták, a média, az oktatási modellek és a technológiák együttes ráhatásának eredménye.
Egy nyugati turista többet költhet egy nap alatt, mint egy ladak család egész évben. Látva ezt, a ladakiak hirtelen szegénynek érezték magukat. Ez az új viszonyítási alap egy korábban nem létező szakadékot teremtett, mert az ősi Ladakban az embereknek nem volt szükségük pénzre ahhoz, hogy gazdag, teljes életet éljenek.
A ladak társadalom a kölcsönös segítségen és együttműködésen alapult; senkinek nem volt szüksége pénzre ahhoz, hogy munkát, élelmet, ruhát vagy hajlékot szerezzen. A hagyományos gazdaságban a ladakiak tudták, hogy a többiektől függenek és azok is függnek tőlük.
Az új gazdasági rendszerben a helyi kölcsönös függések felbomlottak, csakúgy mint a hagyományos tolerancia. Az igényeket kielégítő együttműködő rendszer helyébe olyan rendszer lépett, melyben a verseny és a szűkösség határozza meg a túlélést.
Nőtt a passzivitás, ahogy egyre nőtt a távoli kormányhivataloktól való függés. Ahogy egyre több kormányhivatal irányította a falu életét a „fejlődés” kedvéért, úgy egyre kevesebb falusi érezte magát felelősnek a saját sorsáért.
Az indiai kormány azon törekvése, hogy iparosítsa a ladak térséget, azt jelentette, hogy a férfiak a vidéket elhagyva a városokban néztek kereső foglalkozás után.
És mivel a modern világ csak a keresőket tekinti a társadalom „produktív” tagjainak, a háztartásbeliek, a hagyományos parasztok és az öregek hirtelen „nem produktívként” lettek besorolva – teljesen ellentétben ősi ladaki szerepükkel.
A családi és közösségi szálak gyengülése növelte az egyéni bizonytalanság érzését, amely viszont hozzájárult az anyagi státusszimbólumok iránti mohó vágyakozáshoz.[1]
[1] Helena Norberg-Hodge, „The Psychological Road to Development”, PCDForum Column no. 62. October 8. 1993.
Nagyon sokat tanulhatunk az ilyen kulturálisan fejlett premonetizált társadalmak – mint Ladak – történetéből arról, milyen tágak is az emberi lehetőségek, anélkül hogy feltételeznénk, hogy mai válságunk megoldható a premodern múltba való visszatéréssel. Átalakulásuk tanulmányozása hasznos, bár néha zavaró betekintést enged a modernizáció természetébe és jelentésébe.
Azután, hogy már több mint 30 éve a fejlesztés kutatásának szenteltem életem, csak most döbbentem rá, hogy a nyugati fejlesztési programok milyen óriási mértékben szakítják ki az embereket hagyományos értékrendjükből és rombolják szét a családi és közösségi kötelékek által nyújtott biztonságot azáltal, hogy függővé tesznek a modern nagyvállalatok munkalehetőségeitől és az általuk gyártott termékektől.
Ez annak a folyamatnak a kiterjesztése, amely Angliában kezdődött az elkerítéssel, a közösségi földek privatizálásával, amit azért csináltak, hogy a termelés haszna inkább csak néhány kézben összpontosuljon, ne pedig sokban.[2]
[2] A földkisajátítás folyamatának sokkal részletesebb értékelése található a The Ecologist „Whose Common Future” című különszámában. The Ecologist 22, no. 4. (July/August 1992).
A gyarmati korszakban ezt a folyamatot kiterjesztették a nem ipari területekre is. A második világháború utáni fejlesztések és befektetések alapvetően ugyanezt a folyamatot folytatták – bár sokkal körmönfontabban és a barátság álöltözetében –, monetizálták a szociális gazdaság termelési és szolgáltatási feladatait, felváltva ezzel a helyi mezőgazdasági, irányítási, egészségügyi, oktatási és kölcsönös önsegélyezési rendszereket a központilag könnyebben irányítható megoldásokkal.
Forrás:
David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma (KAPU, 1996, Budapest, harmadik kiadás), 306–307. oldal.
A könyvet azoknak ajánljuk főleg, akik érdeklődnek az elterjedt közgazdasági szemléletmód és úgy általában a globalizmus bírálata iránt. Elolvasásához és megértéséhez közgazdasági előismeretek nem szükségesek.