Általános tudnivalók a kínai nyelvről

Az alábbi, kicsit hosszabbra sikerült idézet forrása Salát Gergely: A régi Kína története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009) című kötetének 19–21. oldala.

Bár idézett mű nem nyelvészeti, hanem történeti értekezés, a kínai nyelv legfontosabb jellemvonásait és jellegzetességeit nagyon közérthetően és áttekinthetően taglalja – ezért indokolt ez a hosszabb idézet.

A könyvet természetesen teljes egészében ajánljuk elolvasásra, címével ellentétben Kína történetét egészen 1911-ig, a császári korszak végéig tárgyalja.

Idomulva a számítógépes képernyő támasztotta körülményekhez a könnyebb olvashatóság érdekében a részletet az eredetinél több bekezdésre tördeltük, és félkövér kiemelésekkel, valamint aláhúzásokkal láttuk el. A dőlt betűs szedés az eredeti mű sajátja, a betoldásokat „a szerk.” felirattal láttuk el és szögletes zárójelbe tettük.

Idézet következik:

A kínai nyelv fogalma

Kínai nyelvnek a Kína népességének több mint 90%-át kitevő han nemzetiség által beszélt nyelvet (hanyu 汉语) szokás nevezni. A hanyu azonban korántsem egységes nyelv, mind időben, mind térben óriási változatosságot mutat.

Az idők folyamán a kínai nyelv, különösen a beszélt nyelv sokat változott: a kétezer évvel ezelőtt, illetve a jelenleg beszélt nyelv között legalább akkora a különbség, mint a latin és a modem francia között.

Másrészt pedig egy adott időpillanatban is igen eltérő az ország különböző tájain élő han nemzetiségű emberek nyelve: egy pekingi és egy kantoni, ha mindkettő csak a saját „anyanyelvén” beszél, ugyanúgy nem érti meg egymást, mint egy francia és egy olasz.

Hogy mégis beszélhetünk egyáltalán kínai nyelvről, az a kínai írásnak köszönhető: ez időben is igen keveset változott (egy kétezer éves szöveg egy művelt kínai számára többé-kevésbé ma is érthető), térben pedig egységes, a kantoni ugyanazokat az írásjegyeket használja, mint a pekingi (bár a szóhasználatban és a szórendben itt is vannak különbségek).

A nyelv idő- és térbeli változatain kívül léteznek még más fajta változatok is: klasszikus kínai, hivatalnoknyelv, irodalmi nyelv stb.; ráadásul a beszélt nyelv – mint minden nyelvben – nagyban eltér az írott nyelvtől.

A nyelvjárások

Kínában ma hét nagyobb nyelvjárást különböztetnek meg. Ezek nem a szó európai értelmében vett nyelvjárások, hanem inkább önálló nyelvek, nagyjából akkora különbségek vannak köztük, mint az újlatin vagy a germán nyelvcsalád tagjai között.

Tehát a hét nyelvjárás valamelyikét beszélő kínai nem érti meg a másik hat valamelyikét beszélő kínait. A népesség mintegy 70%-a az ún. északi nyelvjárást (amit mandarinnak is neveznek) beszéli, és az ország hivatalos nyelve, a putonghua 普通话 is ezen alapul, ezért az északi nyelvjárást ismerőket Kína nagy részében megértik.

hanok maradék 30%-a beszéli a hat másik nyelvjárás valamelyikét. A nyelvjárásokon belül vannak alnyelvjárások, ezek az adott nyelvjárásnak különböző, de egymás számára még érthető változatai. A történelem során valószínűleg mindig is léteztek nyelvjárások, az első nyelvjárási szótárt időszámításunk kezdete körül állították össze.

A „köznyelv”

A kínaiak és főleg a mindenkori kínai állam számára nagy problémát jelentett a kínai nyelv ilyen változatossága. A népnyelvet ugyan nem, de a birodalmi közigazgatásban dolgozó hivatalnokok nyelvét sikerült egységesíteni.

A kínai császárság hivatalnokai mindig a mindenkori főváros nyelvén alapuló hivatalos nyelvet beszélték. Mivel a főváros az utóbbi hét évszázadban csaknem folyamatosan Peking volt, a „hivatalnoknyelv”, vagyis a „mandarin”, lényegében megegyezett az északi nyelvjáráshoz tartozó pekingi alnyelvjárással.[1]


[1] [Mivel a szerző két alkalommal, némileg eltérő jelentéstartományban is használja a „mandarin” szót (először az északi nyelvjárással, másodszor a hivatalnoknyelvvel azonosítja), pontosítsuk használatát: ahogy azt fent olvashattuk, a kínai nyelvnek hét hivatalos nyelvjárása van (ezek mindegyike több alnyelvjárást magába foglaló halmaz), melyek közül az egyik csoport a (népesség mintegy 70%-a által beszélt) északi nyelvjárás, melynek egyik alnyelvjárása a pekingi, mely a hivatalnoknyelv vagy köznyelv alapját képezi, és ez utóbbit nevezik még mandarin kínainak is – a szerk.]

Nyelvrokonság

A kínai az ún. sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik. A pontos kapcsolat a nyelvcsalád tagjai között még nincs feltárva, de az biztos, hogy a kínainak közeli nyelvrokonai nincsenekA legközelebb a tibeti nyelv áll hozzá, s távoli kapcsolatban van a Burmában beszélt nyelvekkel.

A közhiedelemmel ellentétben sem a japán, sem a koreai, sem a vietnami nem rokona a kínai nyelvnek, bár a történelem folyamán mindhárom nyelvbe számos kínai jövevényszó került, illetve mindhárom országnak hosszabb-rövidebb ideig a kínai volt hivatalos írott nyelve.

A kínai nyelv jellegzetességei

A kínai legfontosabb jellemzője az egyszótagúság. A morfémák – a legkisebb, jelentéssel bíró nyelvi egységek – a szótagok. Ezek a szótagok már önmagukban is jelentenek valamit, elvenni belőlük, változtatni rajtuk nem lehet.

A szótagok fix, adott egységek, a kínai nyelv egésze belőlük építkezik. A klasszikus kínai nyelvben a szótagok lényegében szavak voltak, a mai beszélt nyelvben a szótagokból már sok összetett szót alkotnak. Az írásban egy írásjegy egy szótagnak felel meg.

A másik fontos jellemző a tonalitás: a kínaiban minden szónak ún. zenei hangsúlya (tónusa) van. Ugyanolyan hangalakú szó más dallammal kiejtve egészen mást jelent. A zenei hangsúlyok száma véges, a mai északi nyelvjárásban összesen négyfajta hangsúly van, a déli nyelvjárásokban ennél valamivel több.

A harmadik jellegzetesség az izolálás, „elszigetelés”. Ez annyit tesz, hogy a szó(tag) fix és megváltoztathatatlan, minden helyzetben ugyanaz marad az ejtése és az írása: soha nem változik meg a szótő, és a szó végére sem kapcsolódhat toldalék.

Tehát a kínaiban nincs főnév-, melléknév-, igeragozás, nincs egyes és többes szám, nincsenek nemek, esetek stb. Azt, hogy egy szó a mondatban milyen funkciót tölt be, csak szövegkörnyezetéből állapíthatjuk meg, hiszen magán a szón nincs semmiféle toldalék, amiből következtethetnénk a szerepére.

A kínai írás

A kínai nyelv alapegysége a szótag, ennek megfelelően az írás is a szótagokhoz igazodik: a kínaiak nem hangokat írnak le betűkkel, hanem szótagokat írásjegyekkel.

Ha tehát kínai szöveget látunk, tudhatjuk, hogy abban minden egyes írásjegy egy-egy – jelentéssel bíró – szótagot jelöl. A legnagyobb, 1039-ben kiadott szótár 53 ezer írásjegyet tartalmaz, de a gyakorlatban csupán 3000-4000 írásjegyet használnak, egy művelt kínai sem ismer ennél többet.

Az első kínai írásos emlékek a Shang-kori (Kr. e. 16–11. sz.) jóslócsontok, az ezeken található ábrák egyértelműen a mai kínai írásjegyek elődjei.

A Kr. e. I. évezred I. feléből főleg bronzedényekre vésett vagy öntött feliratok maradtak ránk. Az évezred második felében vékony bambusz- és falapokra, illetve selyemre írtak.

A papírt Kr. u. 100 körül találták fel, s ez az olcsó és nagy mennyiségben előállítható íráshordozó néhány évtizeden belül egyeduralkodóvá vált.

A könyvnyomtatást a 9. században találták fel, ettől fogva a fontosabb könyveket nyomtatva adták ki, magas példányszámban. A szövegeket hagyományosan – egészen a 20. századig – függőlegesen, fentről lefelé írták, s a sorok jobbról balra követték egymást. Ilyen szedéssel még ma is találkozhatunk.

A legősibb, legegyszerűbb írásjegyek piktogramok voltak: erősen stilizálva egyszerűen lerajzolták a leírni kívánt dolgot (pl nap: 日 ri; hold: 月 yue; ember: 人 ren; fa: 木 mu).

Az írásjegyek második csoportjába a fogalmi ábrák (ideogrammák) tartoznak, ezek lerajzolhatatlan fogalmakat ábrázolnak a vonások egymáshoz való viszonyának segítségével (pl. fel: 上 shang; le: 下 xia; három: 三 san).

A harmadik kategóriát a logikai összetételek alkotják, amelyek kettő vagy több egyszerű írásjegy kombinálásával keletkeztek. Ezeknek a jelentése kikövetkeztethető az őket alkotó írásjegyekből.

Például a dong 東 („kelet”) írásjegy egy fa (木) mögött felkelő napot (日) ábrázol; a ming 明 („fényes”) írásjegyet egy nap (日) és egy hold (月) alkotja;[1] a lin 林 („liget”) kettő, a sen 森 („erdő”) pedig három fából (木) áll.


[1] [Egy másik szószármaztatás szerint a ming 明 bal oldali összetevője nem a nap (ri 日), hanem a szem (mu 目), így az írásjegy jelentése az, hogy a hold szemmel látható, azaz fényes. Megjegyezzük, hogy ha a bal oldali összetevője tényleg a szem, akkor az akár az írásjegy kiejtését adó elemként is értelmezhető lenne, miszerint a ming kiejtés eleje őrizné a hangtani összetevő mu kiejtését – így az írásjegy a következő csoportba, a fonogrammák közé tartozna. Erre azonban szakirodalmi utalást egyelőre nem találtunk – a szerk.]

A negyedik, legnagyobb csoportot, amelybe a létező írásjegyek 97%-a, a gyakorlatban használt írásjegyek 80-90%-a tartozik, a fogalomkulcs + fonetikai elem felépítésű írásjegyek (fonogrammák) alkotják.

Ezek általában két részből állnak. Az egyik rész, a fogalomkulcs egy egyszerű írásjegy, amely megadja, hogy milyen fogalomkörbe tartozik az adott írásjegy. Például a „fa” (木) fogalomkulcsot tartalmazó írásjegyek általában valamilyen fával kapcsolatos dolgot jelölnek. Például: 李 li („szilva”), 松 song („fenyő”), 板 ban („deszka”), 果 guo („gyümölcs, eredmény”), 柳 liu („fűzfa”).

A másik rész, a fonetikai elem az írásjegy hozzávetőleges olvasatát adja meg a kínaiul tudók számára. Például a 青 qing („kékeszöld”) írásjegy fonetikai elemként azt jelöli, hogy nagyjából hogy kell kiejteni az adott írásjegyet: 晴 qing („napos időjárás”), 清 qing („tiszta”), 情 qing („érzés”), 請 qing („kér”), 靖 jing („béke”), 睛 jing („szem”).

A klasszikus kínai nyelv

A klasszikus kínai nyelv (guwen 古文, gudian hanyu 古典漢語, wenyan 文言) a kínai nyelvnek az az írott változata, amelyen a Tavaszok és őszök korszak végétől a Han-kor végéig (Kr. e. 5. sz.–Kr. u. 3. sz.) keletkezett művek létrejöttek.

Ezen a nyelven írták például a nagy konfuciánus klasszikusokat és a taoista alapműveket. A klasszikus nyelv létrejövetelekor a beszélt és az írott nyelv között valószínűleg nem volt túl nagy különbség.

Később azonban a beszélt nyelv rengeteget változott, míg a hagyománytisztelő kínaiak a régi nagy bölcsek által használt nyelven nem akartak változtatni, s továbbra is klasszikus nyelven írtak. Így aztán a beszélt és az írott nyelv egyre távolodott egymástól.

A klasszikus nyelv egészen a császárság bukásáig, 1911-ig Kína hivatalos írott nyelve maradt, s a két-két és fél évezred alatt – legalábbis a beszélt nyelvhez képest – igen keveset változott. Szerepe hasonlított a latinéhoz a középkori Európában.

Nagyjából Song-kortól (960–1279) létrejött a kínai írásbeliség kettőssége: a hivatalos iratokat, leveleket, filozófiai értekezéseket, s mindent, ami „komolynak” számított, klasszikus nyelven írtak; de emellett megjelent és egyre nagyobb tért nyert a baihua 白话 („tiszta beszéd”) néven ismert köznyelvet használó irodalom. A baihuában főleg színdarabokat és regényeket írtak.

Az 1910-es évektől elindult a baihua-mozgalom: ez azt akarta elérni, hogy az oktatás és a szépirodalom nyelvévé a klasszikus helyett a köznyelv váljék. Az 1920-as évektől kezdve az írók szinte kizárólag baihuában írtak, s az 1949-es kommunista hatalomátvétel után a klasszikus kínai használata teljesen háttérbe szorult.

Az 1911 előtti történeti források csaknem mindegyike klasszikus kínai nyelven íródott, így a kínai történelem kutatásához nélkülözhetetlen a klasszikus nyelv ismerete.

Feliratkozás

Amennyiben időben szeretne értesülni a további bejegyzések megjelenéséről, valamint a kizárólag feliratkozott olvasóink számára közzétett tartalmakról, iratkozzon fel értesítőlistánkra a jobb felső sarokban látható mező segítségével. Az e-mail címek kezelésére vonatkozó irányelveinkről a „Hivatalos” menüpont „Hírlevél-feliratkozás” alpontjánál tájékozódhat.

Hivatkozás

Amennyiben felhasználná vagy megosztaná a bejegyzésben olvasottakat, kérjük tüntesse fel az oldal url címét és a megtekintés dátumát. Minden, a www.aranyelixir.hu oldalon közzétett tartalmat szerzői jog véd, aminek részleteiről a „Hivatalos” menüpont „Szerzői jogi nyilatkozat” alpontjánál tájékozódhat.

Hozzászólások

Ossza meg véleményét és szóljon hozzá, idevágó irányelveinkről a „Hivatalos” menüpont „Hozzászólások” alpontjánál tájékozódhat. Röviden, egy hozzászólás legyen: valós névvel ellátott, témához kapcsolódó, tárgyilagos, barátságos hangnemben megfogalmazott, tartsa tiszteletben mások személyét, véleményét, nézeteit.

Javítási javaslatok

Helyesírási hibát észlelt? Tájékoztasson minket egy hozzászólás formájában. Annyit azonban kérünk, hogy javaslatát támassza alá A magyar helyesírás szabályai vagy az Osiris Helyesírás vonatkozó oldalszámának megadásával. Internetes hivatkozásokat, az MTA által üzemeltetett, helyesírásban tanácsot adó oldalakon kívül, sajnos nem tudunk figyelembe venni.

One thought on “Általános tudnivalók a kínai nyelvről

Comments are closed.