Jövőkép á la kínai

Ironikus, hogy az előző (a blog és a leendő könyvkiadó távlatait felvázoló) bejegyzéssel szinte egyidejűleg olvastam Miklós Pál egyik tanulmányát, melyben a kínai nyelvből, és ezáltal a kínai gondolkodásból hiányzó jövőidejűséget taglalja.

Egy-két bekezdést idéznék csak a műből, szemléltetve az (amúgy nagyon izgalmas) nyelvi és kulturális különbséget a jövő időt illetően, illetve abból a célból, hogy kedvet ébresszek az Olvasóban a teljes kötet feldolgozásához. Kezdésként a szerző által használt forrásokról és mérvadónak tartott szakirodalomról:

Megjegyzés: A kínai írásjegyek és a félkövér, valamint egyéb kiemelések e bejegyzés írójától származnak, míg a dőlt betűs szedés a szerző saját kiemelése. A könnyebb olvashatóság érdekében az eredeti szedésnél több bekezdésre tördeltük a szöveget.

„Itt most csak az Idő felfogására koncentrálok, annak is a kínai változatára. A kínai Idő-fogalmat rendszerezni nem tudnám, de utalok arra, hogy korábban megpróbálkoztak ezzel már mások – a legfontosabbak köztük Marcel Granet és Joseph Needham, idézek majd tőlük. (A rendszerezésre, már ami a hivatalos kínai időfelfogást és időszámítást illeti, kitűnő könyvecske áll a magyar olvasó rendelkezésére: Ecsedy Ildikó, Hétköznapok és ünnepek a régi Kínában, Corvina, 1990).” (24. o.)

A szerző Marcel Granet-től idéz (La pensée chinoise/A kínai gondolkodás):

„Egyetlen filozófus (ti. Kínában) sem gondolt arra, hogy az Időt olyan egyhangú tartam képében fogja fel, amely egyforma mozgás szerinti, minőségileg hasonló mozzanatok ismétlődéséből alakul ki. Egyikük sem próbálkozott azzal, hogy a Teret úgy szemlélje, mint egynemű elemek egymás mellé helyezéséből származó egyszerű kiterjedést, mármint olyan kiterjedést, amelynek részei egymásra is helyezhetőek lesznek.

Inkább mindannyian úgy látták az Időt, mint korok, évszakok és időszakok együttesét, a Teret pedig, mint területek, éghajlatok és égtájak összetettségét. Mindegyik égtájban elkülönül egy kiterjedés és felölti valamelyik éghajlatnak vagy területnek a sajátos jegyeit. Az időtartam, hasonlóképpen, eltérő természetű időszakokra oszlik, s ezek mindegyike valamelyik évszaknak vagy kornak a sajátosságait veszi fel.

De amíg a Tér két része gyökeresen különbözhet egymástól – ugyanígy az Idő két adagja is –, addig mindegyik időszak szilárdan kötődik egy éghajlathoz, mindegyik égtáj egy évszakhoz. Az időtartam mindegyik egyénített részének megfelel a kiterjedés egyik egyedi adagja.” (24–25. o.)

A kínai nyelv egy-két ismertetőjegye:

„Próbáljunk meg elképzelni egy olyan nyelvet, amelyben minden szónak csak egyetlen alakja van, az is változ(tathat)atlan. (Most mellékes, hogy a szó egyetlen szótag is.) Nincs semmilyen rag, képző, elöljáró (prepositio), többes szám-jel. A legtöbb szó több jelentést hordoz (dao 道: út, elmondani stb.), ráadásul ige is, névszó is lehet (da 大: nagy, nagyon, nőni; lai 來: jönni, érkezés stb.).

A mondatszerkezet voltaképp sorrendiség; a tárgyas ige után álló szó tárgy, a tárgyatlan után határozó funkcióban lehet (jian jing 見京: látni főváros(t), lai jing 來京: érkezni főváros(ba) stb.). Személyes névmás van, de ritkán, csak nagyon hangsúlyos helyzetben fordul elő. Nem lévén többes szám, igeidő és igemód toldalékokkal kifejezve, az egyes szavak jelentését a szövegösszefüggés is csak körülbelül jelöli ki.” (28–29. o.)

Ebből vezeti le a szerző, hogy a kínai szövegeket jórészt kijelentő mondatok vagy azok tagadása, illetve kérdések teszik ki. A kijelentéseket viszont (a létige hiánya miatt) azonosítási logika helyett viszonyítási logika jellemzi, azaz az állítás két összetevője között fennállhat megfelelés, ennek ellentettje, részben tételezés, hasonlóság – „tehát egy nem pontosan meghatározott viszony” (29. o.)

„Azt mondhatjuk tehát, hogy a lexikai poliszemantika (szavak szintjén lévő többértelműség) fölött még ott van a szintaktikai (mondattani), egyben logikai határozatlanság. Nem nehéz belátni, hogy ezek a határozatlanságok csak egy irányban nyitnak utat: az analógiás következtetés felé – a szubsztancia és a kauzalitás nyelvi kifejezési lehetőségei híján valóban ez a kínai bölcselet, egyáltalán a gondolkodás lehetősége.” (30. o.)

„Az eredeti kínai gondolkodás […] mindig az adott nyelvi keretekben működik: csak azt gondolja el, ami nyelvileg lehetséges. Nem fogalmaz tehát jövő időben, mert jövő ideje a nyelvben nincsen. De nem is gondolkodik jövőidejűségben.

…Ez a korlátozottság az igeidőkben azt is jelenti, hogy az elgondolható idő ebben a nyelvben korlátozott. A múlt idő még csak elképzelhető – konkrét mivolta okán: a jelen mindig a múlt bizonysága. A kínai tradíciók kultusza éppen a nyelvnek ezen a múltat és jelent összeolvasztó egyneműségén alapul: a történetírás és az esszé legfeljebb egy névvel konkretizálja időbelileg is a kijelentést.

…A múltnak ez a ködbe vesző víziója nem látszik nagyon zavarónak a gondolat lehetőségeit illetően. Az viszont már nagyobb gondokat okozhat, hogy a jövőnek még az elgondolása is nehézségekbe ütközik. Igealak nincsen, konkrét fogódzó sincsen.

Erre érdekes fényt vet a ma leginkább használatos kínai-angol nagyszótár (Matthews, 1931) repertóriuma: a jövő jelentésre mindössze hat kifejezést találunk – egyértelműt egyet sem; a hatból három konkrét és térbeli („előttünk lévő út”) jelentés, a másik három is konkrét, kettő itt is térbeli eredetű („ami hátra van” és „a pálya előttünk”), a harmadik pedig negatívum („ami még nem jött el”). Az elvont jövőfogalom nem létezik.

Mint ahogy általában nem nagyon akadnak elvont fogalmak ebben a nyelvben, s ha akadnak is, konkrét terheltségük akkora, hogy csak szövegösszefüggésekből sejlik ki az elvontságukra való törekvés. A modern nyelv persze rugalmas és mindent megold, de a mögötte rejlő gondolkodás nem: az egyszerűen nem is gondol el jövőt.” (30–31. o.)

A tanulmány érdekfeszítően folytatódik a kínai történetírás, a múlt és jövő kapcsolatának („A jövőt itt csak múltként lehet eladni.” 35. o.), a 20. század szemléletes eseményeinek taglalásával. Végül a kínaiaknak az elmúlás és a természet erőivel való együtthaladás iránti hozzáállása zárja a gondolatmenetet.

Nos, talán ennyiből is kiviláglik a kínai és a magyar/európai gondolkodás közti különbség nagysága. Sarkalljon minden kíváncsi érdeklődőt ez a hatalmas szakadék az alapos tanulmányozásra, átfogó kutatásra, majd megfontolt és megalapozott következtetések levonására, hogy összekötő hidakat tudjunk építeni a szakadék két vége közé. A kötetet pedig minden Kína iránt érdeklődőnek ajánlom a figyelmébe.

Felhasznált irodalom: Miklós Pál: Idő – kínaiul. In: Tus és ecset – Kínai művelődéstörténeti tanulmányok (Liget, 1996).