A hármas egység pecsétje: 2. rész – A szerző(k)

A műről írt cikksorozat többi része elérhető itt.

Az eredeti jegyzet a Magyar Taoista Egyház/Teljes Valóság Magyar Taoista Egyesület tagjainak tartott előadás alkalmából készült 2012 októberében. A jelenlegi jegyzet az eredetinek némileg átdolgozott és javított változata és itt a blogon 2014. 08. 12-én jelent meg. PDF kiterjesztésben letölthető innen.

A Cantong qi szerzője

A hagyomány szerint egy szerző

A hagyomány szerint a Cantong qi 參同契 szerzője egyetlen alkimista, a Keleti Han-dinasztia (i. sz. 25–220) alatt élt Wei Boyang 魏伯陽, aki i. sz. 142-ben írta meg fő művét.[1] E nézet szerint a Cantong qi egy alkímiai mű, mely bemutatja és egységbe rendezi a benső alkímia (neidan 内丹) tanait, elméletét, gyakorlatát – így ez az első neidan szöveg. E hagyományos nézet szerint tehát a mű egyetlen témát dolgoz fel, egyetlen szerzője van, és keletkezésének dátuma is egy pontosan meghatározott időpont – így a történelmi elemzés számára kutathatatlan.[2]

A szerző életrajza a Ge Hongnak 葛洪 (i. sz. 283–343) tulajdonított Szellemi halhatatlanok életrajzai (Shenxian zhuan 神仙傳) című műben olvasható, kivonatolt formában így hangzik[3]:

Wei Boyang Wu (吳) szülötteként (a mai Jiangsu 江蘇 tartomány, valamint Anhui 安徽 és Zhejiang 浙江 egyes részei) magas rangú családból származott. I. sz. 121-ben visszautasított egy hivatali pozíciót és a hegyekbe vonulva művelésbe fogott, hogy elkészítse az elixírt. Művének utószavában így ír magáról:

„Egyszerű származású ember vagyok Kuai 鄶 államból, aki nem szereti a világi hatalmat, dicsőséget, hírnevet vagy nyereséget, aki egy elhagyatott völgyben elvonultságban egyszerű, csöndes, ráérős és békés élettel pocsékolja el az életét – ilyen ember a jelen írás szerzője.”[4]

Három tanítvány tartott vele, akiket az elixír elkészültével próbára tett:

„Az elixír elkészült, először azonban ki kell próbálni a kutyánkon. Ha a kutya az Égbe emelkedik, mi magunk is bevehetjük, ha azonban meghal, ne fogyasszuk el.” Odaadta az elixírt a kutyának, és az azonnal holtan esett össze.

Boyang így szólt tanítványaihoz: „Attól tartok a gyógyír nem készült el. Elfogyasztásával halált hozott, ezért úgy tűnik nincs összhangban a szellemi fénnyel (shen ming 神明). Ha elfogyasztjuk a gyógyírt, könnyen lehet, hogy kutyánk sorsán fogunk osztozni. Mit tegyünk?” A tanítványok visszakérdeztek: „Mester, te magad bevennéd?”

Boyang így felelt: „Hátat fordítottam a világi dolgoknak és elfeledtem otthonomat, hogy visszavonuljak erre a hegyre. Szégyellném magam, ha úgy térnék vissza, hogy nem leltem meg az Utat (dao 道). Akár meghalok, akár nem, be kell vennem.” Erre a szájához emelte az elixírt, és ahogy lenyelte, azon nyomban meg is halt.

Ezt látván az egyik tanítvány így szólt: „Az elixír elkészítésének célja, hogy hosszú életet éljünk. Ha elfogyasztjuk és meghalunk, mi értelme?” Egy másik így felelt: „Mesterünk nem hétköznapi ember volt. Ha megette és meghalt, jó okkal tehette azt.” Ezzel megfogta az elixírt, lenyelte és meghalt.

A másik két tanítvány így tanakodott egymással: „A hosszú élet eléréséért készítettük el az elixírt. Ha elfogyasztjuk és meghalunk, annak mi értelme? Ha nem vesszük be, eltölthetünk még néhány évtizedet ebben a világban.” Így az elixír elfogyasztása nélkül hagyták el a hegyet, azzal a szándékkal, hogy elrendezzék Wei Boyang és elhunyt társuk temetését.

Miután a két tanítvány elment, Boyang életre kelt. Fogta az általa összevegyített elixírt és beleöntött belőle egy keveset a halott tanítvány és a fehér kutya szájába. Mindketten azonnal éltre keltek. Boyang és tanítványa, akinek Yu 虞 volt a családneve, már halhatatlanként vándorolt tovább a hegyekben. Útjukon találkoztak egy favágóval, akinek átadtak egy másik két tanítványnak címzett köszönőlevelet. Amikor a tanítványok elolvasták, sajnálkozás töltötte el szívüket.[5]

Wei Boyang hagyományos ábrázolása

Az őskultusz központi szerepe miatt Kínában kiemelt fontossággal bír a felmenők (mind származási, mind szellemi értelemben) előtti tisztelgés. Ennek egyik eszköze az ősöket ábrázoló képmás előtti tiszteletnyilvánítás.

 „Kínában portrét többnyire csak az elhunytakról festettek. Előfordul az írástudó piktúrában is, hogy egykori hírességek, nagy költők, esetleg festők, tudósok, szentek vagy tanítók képmását megfestették, de ott a festő célja nem a külső vonások élethű megörökítése volt – nem is lehetett, hiszen sokszor századokkal később került sor a portréfestésre –, hanem az ábrázolt előtti tisztelgés (ilyenkor konvencionális attribútumok ismertetik fel az ábrázoltat).

…[Portrét] minden magára adó kínai polgár, tehát a kisebb hivatalnok, a kisebb birtokos vagy a módosabb paraszt is festetett őseiről. Az elkészült, függőtekercs formájú kép azután a családi ház nagycsarnokába került; minden családi és vallási ünnep alkalmával tisztelegtek, és áldozatot mutattak be (füstölőt égettek stb.) előtte, s magukat az ünnepélyes szertartásokat is ebben a csarnokban bonyolították le.”[6]

Wei Boyang hűséges tanítványával és kutyájával. A háromlábú üst (ting 鼎) az alkimisták jellegzetes eszköze és szimbóluma, melyben az elixírt készítik.[7]

Felhasznált irodalom

Eva Wong: Tales of the Taoist Immortals (Shambhala, Boston & London, 2001).

Fabrizio Pregadio: The Seal of the Unitiy of the Three (Golden Elixir Press, 2011).

Lu-Chiang Wu, Tenney L. Davis: An Ancient Chinese Treatise on Alchemy Entitled Ts’an T’ung Ch’i. In: Isis, Vol. 18, No. 2 (1932. október), 210–289. o.

Mikós Pál: A sárkány szeme: Bevzetés a kínai piktúra ikonográfiájába (Budapest, Corvina Kiadó, 1973).

Richard Bertschinger: The Secret of Everlasting Life: The First Translation of the Ancient Chinese Text on Immortality (Element Books,1994).