A ’tudat’ nem főnév, hanem ige

A ’tudat’ egyik meghatározása így hangzik: a ‘tudat’ nem főnév, hanem ige.

Ím, így hallottam:

A ’tudat’ nem főnév, hanem ige. Azaz a ’tudat’ tudat, hírt ad. Miről tudat a tudat? A terében megjelenő tárgyakról, eseményekről, gondolatokról, érzelmekről.

Egyes buddhista és taoista (?) körökben a ’tudat’ fenti meghatározása dívik. Az alábbiakban (vállalva az indexre kerülés lehetőségét) e meghatározás bíráló elemzését adjuk közre.

A meghatározás nyelvészeti és eszmetörténeti bírálata

írta: Horváth Gábor

A ’tudat’ szócikk A magyar nyelv szótárából (Czuczor-Fogarasi):

TUDAT, (1), (tud-at) fn. tt. tudat-ot, harm. szr. ~a. v. ~ja.

1. Minden, amit tudunk, tárgyilagosan, vagy elvontan véve, s ebben különbözik az alanyilag vett tudás-tól.
2. Lelki állapot, midőn eszünkön vagyunk, s magunkat a külső tárgyaktól megkülönböztetjük, öntudat; ellentéte: önkivület, önkivüli állapot.

TUDAT, (2), (tud-at) mivelt. m. tudat-tam, ~tál, ~ott, par. tudass. Valamit másnak tudtára ad, tudás, ismerés végett közöl. Szóbeli izenet, vagy levél által tudasd velem, mi szándékod van.

A ’tudat’ nem ige, hanem műveltető ige

„A tudat tudat” mondatban tehát a második ’tudat’ nem ige, ahogy azt a meghatározás használói mondják, hanem műveltető ige. Tehát a tudat tudat (=tudósít) valakit valamiről. Hogy a tudat kit tudósít és miről, a meghatározásból nem derül ki. Egyszerű cselekvő alakban a meghatározás így hangozna: „A tudat tud.” Ebben az esetben is meg kellene válaszolni a kérdést, hogy a tudat mit/miről tud (vagy éppen mit/miről nem tud). Talán önmagáról tud (vagy épp nem tud)? A meghatározásból nem derül ki.

Ha ezt a fajta „kettősséget” is ki szeretné valaki küszöbölni a ‘tudat’ meghatározásából, akkor egy további lehetőség volna egyszerűen csak annyit mondani, hogy „a tudat van” (a létigében nem foglaltatik benne az a fajta „kettősség”, hogy valaki tud valamiről). E meghatározás esetében természetesen a van-nincs, lét-nemlét természetét kellene körbejárni.

Honnan ered a ’tudat’ szavunk?

A fenti meghatározás használói a magyar ’tudat’ szó szótörténetét és szószármaztatását teljesen figyelmen kívül hagyják. Mikor került be a ’tudat’ szó a magyar nyelvbe? A nyelvújításkor, mint például a szellem? Vagy mindig is használatban volt? Ha igen, mik a források?

Ami a meghatározás kapcsán fontos kérdés: mióta van mindkét, főnévi és igei jelentése is használatban? Ha már nyelvészeti alapokra helyez valaki egy meghatározást, akkor nyelvészeti tényadatokkal is alá kellene támasztania érvelését. Ezeket hiányolom a meghatározásból.

szellem: Nyelvújítási szó, Kazinczy alkotása a szél, szellő, illetve régi szellet származékainak tövéből, az ugyancsak újsütetű elem, kellem s hasonló szavak mintájára. A szellet eredetileg ‘lélek’ értelmű volt.

Valóban annyira nagy szám, ha egy szó műveltető igei és névszói alakja egybeesik?

A fönti meghatározást azzal szokták felvezetni, hogy a magyar nyelvben mélységes tanítás rejlik, megtalálható benne a buddhizmus egyik „titka”, mert a magyar ’tudat’ szó nomenverbum.

Nomenverbum: ‘igenévszó, olyan szó, amely azonos alakban ige is, névszó is’: pl. les, nyom, vész. (Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár)

Ha annyira nagy „titok” egy szó névszói és igei alakjának egybeesése, akkor tessék megnézni az angol nyelv szavait. Szinte minden angol szó lehet egyszerre főnév is és ige is. Csak néhány példa:

• cut: vág (I cut my finger. / Megvágtam az ujjam.), vágás (That’s a nasty cut. / Az egy csúnya vágás.)
• lead: vezet (You lead. / Te vezetsz.), vezetés (You take the lead. / Tiéd a vezetés.), főszerep (You play the lead. / Te játszod a főszerepet.)
• strike: csap, üt, rajtaüt (We strike the enemy at sunrise. / Napfelkeltekor rajtaütünk az ellenségen.), csapás, ütés, rajtaütés (The strike killed 10 people. / A rajtaütésben 10 ember halt meg.)

Ha tehát egy szó azonos igei és névszói volta, az adott nyelvben rejlő tanítás mércéje, akkor az angol nyelv sokkal több rejtélyt hordoz, mint a magyar. (Én személy szerint a nyelvek ilyen megkülönböztetését és rangsorolását hülyeségnek tartom.)

Mi több, a ’tudat’ műveltető igei és névszói alakjának egybeesése csak egy igei alakban, egyes szám harmadik személyben, jelen időben megy végbe, semelyik másik esetben nem:

• Én tudatlak. (E/1, jelen idő, műveltető)
• Te tudatsz. (E/2, jelen idő, műveltető)
• Ő (=a tudat) tudat. (E/3, jelen idő, műveltető)
• Ő (=a tudat) tudatott. (E/3, múlt idő, műveltető)
• Ő (=a tudat) tudatni fog. (E/3, jövő idő, műveltető)

A ’tudat’ igei és névszói alakjának egybeesése ezért túlértékelt, inkább a kivétel semmint a szabály.

Végül, a műveltető igei és a névszói egybeesés alaki és nem szerkezeti. Mondatba foglalva soha senki nem keverné össze a ’tudat’ két alakját, hiszen az egymáshoz viszonyított helyük egyértelműen jelöli szófajukat. „A tudat tudat” mondatban mindenkinek egyértelmű, hogy az első a főnév, a második az ige. Tehát a ’tudat’ valójában nem egy szó két eltérő szófajjal és jelentéssel, hanem két különböző szó (tudat-fn és tudat-ige) azonos alakkal.

A meghatározás alapján értelmetlen szóösszetételeket kapunk

Ha a tudatot úgy határozzák meg, hogy tudat, és semmi mást nem csinál, folyton csak tudat, akkor ebből bizonyos, gyakori szóösszetételek és mondatok teljes értelmetlensége következik. Például:

• tudatállapotok: ha a tudat folyton tudat, akkor a tudatás az egyetlen állapota, nincsenek és nem is lehetnek állapotai (többes szám);
• zavaros/zavarodott/módosult tudatállapot: a tudat folyton csak tudat, nincsen(ek) módosult állapota(i);
• nyugtasd meg/csendesítsd le a tudatod: hogyan lehetne megnyugtatni/lecsendesíteni valamit, aminek nincsenek is állapotai? Következésképpen akkor valami mást kellene megnyugtatni. Mit? Nem derül ki. Mi több, mi az, hogy a te tudatod? Akkor van egyetemes és személyes tudat? A meghatározás szerint nem tűnik valószínűnek. Akkor megint csak felvetődik a kérdés, hogy mit nyugtatunk meg? És főleg: ki végzi a megnyugtatást?

Érdemes megfigyelni, hogy „a tudat tudat” meghatározást használók előszeretettel élnek a fenti szófordulatokkal – mintha nem lennének tudatában, hogy az általuk bevezetett meghatározásnak milyen következményei vannak.

Mi a forrásnyelvi szó?

A ’tudat’ ilyetén meghatározása esetében buddhista szempontból azt kellene először tisztázni, hogy a buddhista tanokat milyen nyelven/nyelveken fogalmazták meg. A válasz a teljesség igénye nélkül: páli, szanszkrit, klasszikus kínai, klasszikus tibeti, japán, mongol nyelv. Tehát nem magyarul.

(Tudom-tudom, egyesek szerint Buddha is, Jézus is és minden számottevő pozitív egyéniség a világtörténelemben magyar volt, mint ahogy minden Nobel-díjas is magyar, és eredetileg minden szentiratot magyarul írtak. Nos, én nem osztom ezt a véleményt és a nyelvek rangsorolásához hasonlóan a népcsoportok/nemzetek ilyen rangsorolását is hülyeségnek tartom. Az egy más kérdés, hogy mindenkinek – teljesen helyesen – a saját nemzeti-kulturális-nyelvi származása a legfontosabb és a szívéhez legközelebb álló, de attól még nem kell nagyzolási mániába esni.)

Mi következik abból, hogy a buddhista tanokat eredetileg nem magyar nyelven írták? Az, hogy ha valaki nyelvi/nyelvészeti alapon szeretne buddhista kulcsszavakat meghatározni, akkor minimum a buddhizmus egyik, lehetőleg korai forrásnyelvéhez kellene visszanyúlnia (pl. páli, szanszkrit), majd abban a nyelvben megvizsgálnia a ’tudat’ forrásnyelvi szavának szófaját/szófajait, jelentéstartományát/jelentéstartományait, szinonimáit (rokon értelmű szavait), antonimáit (ellentétes értelmű szavait), az uralkodó szókapcsolatokat, melyekben rendszeresen előfordul.

A meghatározás használói tehát mulasztást követnek el, amikor nem adják meg a ’tudat’ szó forrásnyelvi megfelelőjét, mert így nem tudni, hogy a magyar szóból levezetett gondolatmenet megfelel-e a forrásnyelvben megfogalmazottaknak. Megjegyzem továbbá, hogy legalább két tucat alkalommal hallottam már a ’tudat’ fenti meghatározását, de még egyszer sem a ’tudat’ forrásnyelvi megfelelőjét, pláne a megfelelő forrásnyelvi szó nyelvészeti elemzését.

Hogy határozza meg a buddhizmus a ’tudat’-ot?

Nem tudom elképzelni, hogy ne lennének hozzáférhető buddhista forrásszövegek (akármelyik szöveghagyományból, a Páli kánonból, a szanszkrit nyelvű buddhista szútrákból, a tibeti buddhista kánonból), melyekben akár a történelmi Buddha, akár a későbbi buddhista mesterek ne határoznák meg a tudatot. Elképzelhetetlennek tartom, hiszen a buddhizmus egyik kulcsszaváról van szó. Miért nem forrásszövegekre alapozzák az illetékesek eme kulcsszó meghatározását?

Mi köze mindennek a taoizmushoz?

Mint a bevezetésben is említettem, érdekes módon a ’tudat’ ilyetén meghatározása taoista (?) közösségekbe is beette magát. A buddhista forrásszövegek mellőzése miatt már az sem világos, hogy „a tudat tudat” meghatározásnak mi köze a buddhizmushoz, ezért beemelése a taoizmusba már végképp érthetetlen.

A taoizmusban az emberi lény szellemi/mentális működése kapcsán az alábbi összetevők merülnek fel (melyeket összekapcsolva a belső zsigerekkel és az öt változó állapottal egy, az élet minden területére kiterjedő rendszert kapunk):

• A xin 心 (szív, elme) a szívben lakik és az ember gondolkodásért és érzelmekért felelős központja (a kínai – és így a taoista – világképben a gondolkodás és az érzelmek nem különülnek el egymástól). Itt kell megjegyezni, hogy egyes fordítók a xint szokták tudatnak fordítani, rendszerint az angol ’mind’ alapján. Így lesz teljes a zűrzavar, hiszen a xinnek nagyon is vannak mind érzelmi, mind elmei/mentális állapotai.
• A zhi 志 (akarat, akaraterő) a vesében lakozik, felel a testi-szellemi kitartásért és összpontosításért.
• A hun 魂 (égi lélek) a májban lakik, feladata a tervezés és az álmodás (szó szerint és jelképesen is).
• A po 魄 (földi lélek) a tüdőben lakik és a testi érzeteket, valamint a testi működést uralja.
• A yi 意 (szándék, ötlet, gondolat, eszme) a lépben lakik és az ötletek értelmi formába öntéséért felel.
• A shen 神 (szellem, isten, istenség) az ember szellemi központja, helye egyrészről a homlok közepe, másrészről a szív, melyben a xin ad neki otthont. A taoista kozmológiában a világot alkotó osztatlan egy (yuanqi 元氣 vagy eredendő pára) szikrája az emberben (lásd a taoista kozmológiáról szóló cikket).[1]

Ezek közül „a tudat tudat” meghatározás egyikre sem illik igazán. A legközelebb talán a shenhez állhatna, az viszont az emberi vetületén túl megfelelésben áll a kozmikus eredendő qivel is – mely egyfajta alapanyagként (szubsztanciaként) a világot is létrehozza és alkotja, tehát nem egy „tudati” minőség, hanem nagyon is konkrét ayagi összetevő.

A másik eset, hogy a tudatot – láss csodát – a daóval 道 azonosítják. Tehát a meghatározás taoista közegben így hangozhatna: „a dao tudat, azaz hírt ad a világban megjelenő eseményekről, dolgokról.”

Nos, ha a dao valamit nem csinál, akkor nem jelenik meg a világban, hogy tudassa a lényeket, hiszen megtartja megnevezhetetlen, a világon kívül maradó természetét. Ami a világba ereszkedve megjelenik, az a dao ereje (de 德), de nem maga a dao. Erről lásd például a taoizmus pozitív meghatározását vagy a kozmikus taoista világkép bemutatását.

Mi több, ha feltesszük a kérdést, hogy hogyan alakul ki a sokféleség és az egyedi jellemvonások világa, akkor attól függően, hogy a tudattól vagy a daótól indítjuk-e el a folyamatot, két ellentétes és összeegyeztethetetlen álláspontra jutunk:

1. A taoizmus szerint a daóból egy kozmikus létesülési folyamat során alakul ki a sokféleség, a tízezer létező világa (erről lásd a föntebb hivatkozott cikket). A dao létrehozza az Egyet, az Egy létrehozza a Kettőt, a Kettő a Hármat, majd a Három a tízezer létezőt. Mindez miért megy végbe? Mert ilyen a dao természete. Szó sincs arról, hogy a dao megfeledkezne önmagáról, beleveszne valamibe és tévesen azonosítaná önmagát valamivel, amiről azt hiszi, hogy nem ő maga. Ez föl sem merülhet, hiszen a dao megmarad megnevezhetetlen állapotában, még akkor is, amikor hatóerejéből már kialakult a sokféleség világa.

2. Ha a tudat irányából közelítjük meg a sokféleség kialakulásának kérdését, akkor a bírálat alá vett meghatározás használói azt a folyamatot szokták felvázolni, hogy a tudat tévesen azonosítja önmagát valamelyik jellemvonásával, majd ezzel a hamis én-képzettel együtt fellép a kettősség (az én és a nem én) is, és ebből a kettősségből alakul ki a külvilág jelenségeinek megnevezésen keresztül a sokféleség (és természetesen az érzelmi viszonyulás a külvilághoz: a vonzás, a taszítás és a közöny). A folyamat legelején tehát egy tévedés, egy téves azonosulás található. Némileg részletesebben lásd a filozófiai bírálatnál.

E két állásfoglalás tehát szöges ellentettje egymásnak, ezért a tudat és a dao megfeleltetése téves.

Zárásként

„A tudat tudat” meghatározás kiválóan alkalmas frappáns, könnyen megjegyezhető mondásnak, de a mögöttes nyelvészetileg, észtanilag és eszmetörténetileg megalapozott érvelés hiányában több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, ezért meghatározásnak alkalmatlan.

Nem világos a meghatározásból például, hogy akkor a tudat tulajdonképpen mi is, vagy épp mi nem? Ha a ‘tudat’ nem főnév, hanem ige (tekintsünk el most attól, hogy műveltető ige), akkor arra gondol itt a költő, hogy a tudat tulajdonképpen nem egy lényegi, tartalmi önvalóval bíró valami, hanem egy önvalóvan nem bíró működés, egy funkció? Igen? Nem? Talán? Tessék kifejteni, a nyelv (a magyar nyelv is és bármelyik másik is) nagyon kifejező és hajlékony, kiválóan alkalmas elvont fogalmak meghatározására.

Felvetődhet még a kérdés is, hogy mi indokolja egy ilyen bíráló elemzés közzétételét? Részemről az, hogy kb. 7 évet töltöttem el egy olyan meditációs rendszer gyakorlásával, melynek a ‘tudat’ fönt idézett meghatározása képezte központi elemét. 7 éven keresztül egyszer sem gondolkodtam el azon, hogy ez a meghatározás nyelvészeti/eszmetörténeti/bölcseleti vagy bármilyen szempontból megállja-e a helyét. Most, miután évek óta felhagytam e meditációs rendszer gyakorlásával, a kellő távolságból sikerült észtanilag is átgondolnom a tanultakat. A fentiekre jutottam. Indíttatásom a cikk közzétételére tehát kettős:

1. Önkritikát gyakorolok és bepótlom mindazt, amit 7 éven át elmulasztottam.
2. Talán más gyakorlókat is gondolkodásra késztetek, akik így tisztázzák magukban, hogy milyen célok felé is haladnak gyakorlásukkal.

A ’tudat’ főnévi alakjának föntebb olvasható 2) meghatározása („lelki állapot, midőn eszünkön vagyunk, s magunkat a külső tárgyaktól megkülönböztetjük, öntudat; ellentéte: önkivület, önkivüli állapot”) vezet át minket a filozófiai bírálathoz.

A meghatározás filozófiai bírálata

írta: dr. Drimál István

Az elterjedt meghatározás szerint a tudat nem lehet önmaga árnyéka, mert a tudat mindig tér és fény természetű. Hogy metafizikai vagy fizikai teret/fényt értenek-e ezen, nem derül ki. Ami számomra mindig is zavaró volt a „tudat” szó használatában, az zavarossága és elkentsége. Olyannyira átfogó „fogalommá” lett, hogy mindent magában tartalmaz, s az „abszolút” helyett használják buddhista körökben.

Idézőjelbe téve használom a tudat szót ebben a kontextusban, mert nem kidolgozott tartalmú fogalmat érzékelek benne, hanem egy puszta szót, amit ernyőként használnak arra, hogy alá beseperhessék a mindent megalapozó alap lehetőségét. Merthogy úgy érzékelem, ez a meghatározás nem alapozza meg, mit is jelent a „tudat” mint az abszolútra alkalmazott szó, csak hivatkozásként kerül megnevezésre akként, ami mindennek alapot ad.

A tudat nem főnév, hanem műveltető jelentésű ige: a tudat önmagáról tudat, azaz ad hírt. Ha puszta igéről van szó, akkor nincs mögötte alany, azaz szubjektum, aki hírt adhatna magáról, viszont a „tudat önmagáról tudat” kifejezésnek semmi értelme nincs így, mert egyszerűen nem találkozunk olyannal a világban, hogy alany nélküli cselekvés; mindig valaki cselekszik, soha nem egy cselekedettel önmagában állunk szemben.

Az európai filozófiában tudatnak csak a percepciót, azaz valaminek az észrevevését nevezik, azaz olyan észlelésnek, amely nem tud magáról. Az a tudat, amely tud önmagáról, az appercepció, azaz az öntudat. Ezt az alapvető fölismerést és megkülönbözetést hiányolom nem csak ebben az esetben, hanem a buddhizmusban összességében. A bármilyen abszolútként, de „csak” térként és világosságként fölfogott tudat azt az érzést kelti bennem, hogy ez a tudat nem tud magáról, pusztán csak van.

A végső, abszolút egység nevében a tudat nem viszonyul magához, nem tud magáról, csak úgy van tulajdonképp tudattalanul. Nem tudat magával semmit. A tudattalan tudat üres, de nem a potencialitások tereként értett üresség ez, hanem tompa homály, amely önmaga felöli ismerettelenségbe, és azon igény véletlenszerűségébe hull, hogy kifejezze önmagát.

A tudat csak önmagához viszonyulva, önmagára reflektálva tud magáról, ha nincs ilyen reflexió, ugyanolyan marad, mint egy állat vagy egy kő: pusztán van. A tudat értelmezésem szerint legfőképp, s elsősorban önmagáról ad hírt önmagának, önmagát, állapotait, érzéseit, gondolatait „tudatja” önmagával. Ezt öntudatnak nevezzük, avagy énnek, s erre csak az ember képes, s ezt nevezzük érző lénynek, olyan valakinek, aki tudatában van önmagának, viszonyul önmagához, s ezáltal (kül)világához.

Ezen előzetes megjegyzések után álljon itt egy eszmefuttatás, amely európai filozófiai tanulmányaimra és Kalu Rinpocse: A tibeti buddhizmus alapjai (Filosz 2007, 168. skk.) című művére alapozódik. Ha Kalu nem mérvadó buddhizmus területén, akkor nem tudom, ki, s akkor tényleg önkényessé válhat mindenfajta buddhizmus-meghatározás.

A tudat kibontakozásának fokozatai:

1. Tathágatagarbha (buddhatermészet, tiszta tudat): az üres tér és a dinamikus, teremtő fény egysége.

2. Az együtt fölmerülő nemtudás (avidya): a buddhatermészetben lévő zavarodottság, az, hogy nincs közvetlenül tudatában saját igazi természetének. Kalu ezt olyannyira alapvetőnek nevezi, hogy nincs is enélkül a tiszta tudat. És nagyon helyesen érti ekképp a tudatot, mert ettől lesz öntudat! Ugyanis épp ez az a szint, ahol a tudat viszonyul önmagához, ahol éppen önmagával kapcsolatos elhomályosulása miatt visszafordul önmaga felé, azaz reflektál magára, hogy megismerje önmagát. Tehát ebből a szempontból nincs igaza azoknak, akik azt állítják, hogy a tudatban ne lenne árnyék.

Dehogyis nincs, sőt a tudat maga az a tárgy, amely elfogja önmaga fényét önmaga elől, azaz a tiszta tudat maga az árnyék is. A tudat csak így reflektálhat önmagára, azaz tudhat önmagáról, lehet öntudat. A tudat saját fényének visszfénye (reflexiója) az öntudat, de én sokkal inkább azt mondanám, hogy a tudat eleve öntudat, azaz eleve meghasonlott önmagában, különben nem tudat semmiről, nem csinál semmit, csak kipukkan a nagy semmiben.

3. A tathágatagarbhát a másként, a tárgyként tapasztalja a tiszta tudattal együtt fölmerülő nemtudás: ez a szokás szintje, amikor alany-tárgyként tapasztalod a világot. A motiváció (= szokás) problematikája, amit egyesek elsődlegesnek tartanak, tehát nem elsődleges, csak harmadlagos. Nem a motiváció van először, hanem a tiszta tudat, és annak önmagáról való nemtudása, amely kereséssé, reflexióvá alakul, s csak ezután lép föl a buddhista ontológiában az a szint, hogy létrejön a tett, vagyis az alanyra és tárgyra (énre és külvilágra) kettéválasztott teremtés.

4. Érzelmi viszony a mással: itt alakul csak ki az öt zavaros érzelmi állapot. Ami ebben számomra fontos, az az, hogy a reflektív (értelmezésemben: tudás, azaz filozófiai jellegű) megismerés magasabb szintű, tisztább, azaz közelebb van az eredethez, mint az érzelmi. Ez egyben kritikámat is jelenti az öt bölcsesség érzelmi és élmény jellegű megközelítésével kapcsolatban. Egy konkrét utalás is található itt egy megjegyzéssel kapcsolatban, miszerint Buddha 84 ezer tanítást adott volna.

Kalu azt írja, hogy 84 ezer érzelmi szituáció van, amiből szokások alakulhatnak ki. Valószínűleg ennek továbbgondolása, nyilván nem történeti tény, hogy Buddha a 84 ezer helyzetre ugyanennyi megoldást is kínált. De egyrészt ez a szám bizonyára szimbolikus, másrészt már csak az érzelmi szintről van szó, az érző lényről, nem a gondolkodóról. (Szerintem a gondolkodás nem érzelem, de persze a két szint keveredik.)

5. Karma (kauzalitás): az érzelmi zavarodottságból fakadó tettek következményei, megszilárdulásai – ez a szenvedés tulajdonképpeni szintje.