A taoizmus történetének (nagyon) vázlatos áttekintése

Cikksorozatunk bevezetésének második része.

Alapvetések

Bármelyik eszmerendszert tanulmányozzunk is, sok félreértéstől kímélhetjük meg magunkat és környezetünket, ha tisztában vagyunk annak történelmi távlataival.

Jó, ha tudjuk, hogy milyen földrajzi tájegységen, kultúrában és nyelvi közegben, melyik történelmi korszakban öltött testet, milyen egyéb eszmerendszerek voltak a kortársai, kik voltak a fő képviselői, milyen eszméket vallottak, ezek milyen forrásokban maradtak ránk (ha vannak ilyenek), rájuk kik és mik gyakoroltak hatást, ők kire és mire gyakoroltak hatást, és a többi.

Meg kell-e indokolni, hogy erre a történelmi megalapozottságú, tényadatokból kiinduló vizsgálódásra miért van szükség? Meg kell-e indokolni, hogy miért elengedhetetlen az adott eszmerendszer alapvetéseit, létrejövetelének és forrásműveinek kulturális körülményeit és közvetlen előzményeit feltáró vizsgálódás, és az ebből (jó esetben) megszülető tisztánlátás?

Valószínűleg nem, talán egy szemléltető példa is elegendő: helyén tudnánk-e kezelni az Újszövetségben olvasható tanokat, ha nem tudnánk, hogy megelőzi az Ószövetség, ha nem tudnánk, hogy Jézus hol és mikor élt, ha nem tudnánk, milyen szellemi és kulturális hagyomány előzte meg és vette körbe, amikor tanítani kezdett? Aligha.

Tiszta sor, nem? De. Na hát akkor, miért van az, hogy ha – példának okáért – a taoizmus kialakulásának körülményeiről vagy alaptanításairól kérdezünk embereket, akkor néhány (félig igaz) közhelynél többet aligha tudnak mondani?

Rögzítsük: a taoizmus kialakulásának, történetének és tanainak ismerete nem része az általános műveltségnek, ezért az úgynevezett átlagembernek nem „kell” képben lennie a taoizmust illetően. Jó ha képben van (mert a téma nagyon izgalmas és gazdag), de ha nincs, az sem baj.

Én főleg azért hívom fel erre a tudásbeli hiányosságra a figyelmet, mert tapasztalatom szerint azok sincsenek a szükséges alapismeretek birtokában – természetesen tisztelet a kivételeknek –, akiktől ez elvárható lenne.

Akik például taoista eredetű gyakorlatokat (rendszerint taiji quant 太極拳 és qigongot 氣功) oktatnak, vagy kifejezetten taoista „tanítóként” lépnek fel. Tőlük már elvárható, és szerintem el is várandó, hogy valós ismereteik legyenek az általuk képviselt eszmerendszer hátteréről.

Részben igaz és rendszerint elhangzó közhelyek például az alábbiak.

Gyakori közhelyek és hiedelmek a taoizmus kialakulásáról

Az alábbiakban felsorolt meggyökeresedett tévhitek tételes cáfolata hosszú és alapos adatgyűjtést, illetve érvelést igényel, aminek itt és most nem tudunk maradéktalanul eleget tenni, ezért ennek az írásnak nem kimondottan a hiányosságok módszeres feltárása és a válaszadás a célja.

Célunk sokkal szerényebb: arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy bizonyos területeken a látszólag egyszerű válaszok mögött összetettebb együtthatások és megválaszolandó kérdések húzódnak meg. Egyelőre megelégszünk a „problémák” felvetésével, valamint azzal, hogy felhívjuk a figyelmet egy-két beidegződésre.

1. A taoizmus mindig is létezett, ezért nem lehet és nem is kell meghatározni kialakulásának körülményeit

Ez egy nagy tévedés, a taoizmus (mint a legtöbb eszmerendszer) egy nagyjából behatárolható történelmi időben és földrajzi tájegységen született meg, egy bizonyos nyelvi és kulturális közegben.

Ami mindig is létez(het)ett, az a dao 道, viszont ezen tételezés (miszerint van egy megnevezhetetlen alaplét, ami mindent létrehoz) Kínában többé-kevésbé behatárolható keretek között, egy bizonyos nyelven került megfogalmazásra.

Hasonló alapvetést (miszerint a tapasztalható világ, a létezés forrása a létezésen túli megnevezhetetlen lét) természetesen megfogalmaztak máshol is a történelem során, minket most azonban Kína és a taoizmus érdekel. Ezt az alapeszmét egy korábbi bejegyzésünkben már érintettük (lásd ‘A dao eszméje’ szakaszt).

Megjegyzés: a „Kína” és a „kínai” szavak természetesen végig idézőjelben értendők, hiszen az a mai közigazgatási és politikai szerveződés, amit „Kínaként” vagy „kínaiként” jelölünk meg, nem lehet azonos akár az őskori, akár az ókori, de még csak a középkori elődjével sem.

Földrajzi, nyelvi, etnikai és kulturális folytonosság természetesen fennáll, de hogy pontosan melyik történelmi időszakig biztos ez a folytonosság, és melyiktől valószínűsíthető, illetve feltételezhető, az egy másik érdekes kérdés, amire itt nem tudunk kitérni.

2. A taoizmus kialakulása a kínai őskorra nyúlik vissza. Már a Sárga Császár is…

Nos, igen, a kínai mítoszok szerint már a Sárga Császár is taoista volt, a taoista alapelveken nyugvó akupunktúrával gyógyította meg az emberek betegségeit, majd qigong gyakorlatokat tanított nekik megelőzés végett.

Mindezt már i. e. 5000-ben, és pont úgy, ahogy később már dokumentált forrásokból értesülünk a gyógyító eljárásokról és a mögöttes taoista filozófiáról. Ez a kép speciel a kínaiak fejében is így él (és nem csak az úgynevezett „egyszerű emberek” fejében, hanem a kutatók és professzorok fejében is).

A széles körben elterjedt képzet tehát az, hogy a Sárga Császár a mitikus őskorban élt, taoista alapelvekre hagyatkozva szemlélődött és gyógyított, eszköztára, felkészültsége, gyógyászati rendszere pedig ugyanaz volt, mint amit a Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) alatt megfogalmaztak, és ami azóta is a hagyományos kínai gyógyászat alapját képezi.

Ezt a képet azért nagyon nehéz cáfolni, mert az egyes összetevői igazak, csak az összkép félrevezető. Az őskorban (mondjuk i. e. 5000-ben) már valóban léteztek (nagyon is fejlett) kultúrák azon a földrajzi tájegységen, ahol később a Középső Birodalom is megszerveződött (csak néhány példa: Yangshao-kultúra, Longshan-kultúra stb.).

Ezekben a kultúrákban az embereknek nyilván az élet „nagy kérdéseire” is voltak válaszaik (talán még hitelesebbek is, mint amiket egy mai ember adni tudna), azaz rendelkeztek vallással, hiedelemrendszerekkel, mítoszokkal stb., melyek segítségével elhelyezték magukat a létezés színpadán (az archaikus ember lét- és időszemléletéről lásd például Mircea Eliade ezen művét).

Mindemellett nyilván találkoztak betegségekkel is, ezért elméleteket állítottak fel a betegségek természetének megmagyarázására, illetve bizonyára próbálkoztak a gyógyításukkal is.

De azért azt feltételezni, hogy i. e. 5000-ben már mindaz a tárgyi tudás és bölcseleti mélység a rendelkezésükre állt (ráadásul ugyanabban a formában), ami i. e. 200-ban, meglehetős nagyvonalúság (és ez most nagyon enyhe megfogalmazás).

A kínai kultúra és így a taoizmus gyökerei nyilván visszanyúlnak az ősidőbe, és egyes eszmék minden bizonnyal már akkor is jelen voltak, majd nemzedékeken át továbböröklődtek, míg egyszer leírták azokat.

Ez bizonyára így volt. De ebből levonni azt a következtetést, hogy mindaz pont úgy és abban a formában volt jelen, mint néhány évezreddel vagy akár csak néhány évszázaddal később, puszta visszavetítés.

A harmadik hiedelem nem kapcsolódik szorosan a taoizmus történetéhez, de gyakorisága miatt talán egy rövid említést megérdemel:

3. A taoizmus a természettel való összhangot, azaz a természetességet hirdeti

Ez ismét egy igaz állítás, ami ebben a formában azonban inkább árt, mint használ, hiszen további magyarázat hiányában megválaszolatlan marad a kérdés, hogy az ókori Kínában, amikor a taoizmus megszületett, mit értettek ’természet’ és ’természetesség’ alatt (az utóbbival foglalkozik ez a bejegyzésünk).

A ’természet’ meghatározására később (a taoista kozmológiáról szóló fejezetben) még vissza fogunk térni, most a forrásszövegek és a gondolatmenet ismertetése nélkül megelégszünk a negatív meghatározással.

A természet semelyik archaikus kultúrában nem jelentette azt, amit a modern ember számára: az ember által érintetlen növény- és állatvilágot, azaz a vadont. („A természet ott kezdődik, ahol a térerő végződik” – szól a mai meghatározás.)

A taoizmus történetének vázlatos áttekintése

Ezek után lássuk a taoizmus történetét, vázlatpontokba szedve, címszavakban. Forrásul az alábbi kiadványra hagyatkoztunk:

• James Miller: Daoism: A Beginner’s Guide (Oneworld Publication, Oxford, 2008), xvi–xviii.

Magyar nyelven pedig a következő könyveket ajánljuk a téma iránt mélyebben érdeklődők számára:

• Eva Wong: Útmutató a taoizmushoz (Teljes Valóság Kiadó, Budapest, 2011)
• Isabelle Robinet: A taoizmus kialakulása és fejlődése (Arany Hegy Alapítvány, Budapest, 2006)

Kifejezetten a taoista alkímia történetével foglalkozik egyik korábbi tanulmányunk: Fabrizio Pregadio: Az aranyelixír útja: A taoista alkímia történeti áttekintése (Aranyelixír Kiadó, Budapest, 2013)

i. e.

1046–221: a Zhou-dinasztia

552–479: Konfuciusz hagyományos dátumai

4. sz.: a Daode jing és a Zhuangzi legkorábbi változatainak valószínűsíthető keltezése

350–270: Zou Yan rendszerbe foglalja az öt állapotot

3. sz.: Qu Yuan megírja a sámáni ihletésű Chucit

3. sz.: a guodiani ásatások során felfedezett, a Daode jing bambuszlapokon fennmaradt változatának valószínűsíthető keltezése

221: Qin uralkodója „Első Qin Császárnak” (qin shi huangdi ) kiáltja ki magát

i. e. 206 – i. sz. 9: Korai Han-dinasztia

168: a mawangdui ásatások során felfedezett, a Daode jing selyemszöveten fennmaradt változatának keltezése

141–87: a Han-dinasztia Wu császárának uralma, akiről azt tartották, hogy elkápráztatta a halhatatlanság

60: az első feljegyzés egy halhatatlanná tevő alkímiai elixír elfogyasztásáról

i. sz.

25–220: Késői Han-dinasztia

142: a Zhang Ling alapította igaz egység útja (zhengyi dao)

200: a Daode jinghez írt Xiang’er szövegmagyarázat

215: Zhang Daoling unokája, Zhang Lu átadja hatalmát Cao Caónak, ténylegesen véget vetve ezzel az eredeti igaz egység útjának

3–5. sz.: virágzik a taiqing (hatalmas tisztaság) alkímiai mozgalom

226–249: Wang Bi, filozófus és a Daode jing szövegmagyarázója

283–343: Ge Hong, írástudó és alkimista

330–386: Yang Xi, vallási látnok és médium

364: Yang Xin keresztül shangqing kinyilatkoztatások veszik kezdetüket

390-es évek: Ge Chaofu, Ge Hong leszármazottja összeállítja a lingbao szentiratokat

365–448: Kou Qianzhi (365–448), taoista közreműködéssel megalapul az északi mennyei mesterek teokráciája

406–477: Lu Xiujing, lingbao újító és a korai taoista kánon szerkesztője

440: Kou Qianzhi taoista jegyzékekkel felszenteli az Északi Wei-dinasztia császárát és kinyilatkoztatja, hogy ő a Hatalmas Béke Tökéletesedett Ura

450: a taoista teokrácia megbukik

520: az első hivatalos vita a taoisták és a buddhisták között

456–536: Tao Hongjing, shangqing pátriárka

581–618: Sui-dinasztia

618–906: Tang-dinasztia

647–735: Sima Chengzhen, shangqing pátriárka

721: Sima Chengzhen felavatja a Tang-dinasztiabeli Xuanzong császárt (713–756)

960–1279: Song-dinasztia

1113–1170 Wang Zhe (azaz Wang Chongyang) megalapítja a teljes tökéletesség útját

1115–1234: északon a tatár Jin-dinasztia uralkodik

1119–1182: Sun Bu’er, a híres női taoista és Wang Zhe tanítványa

1130–1200: Zhu Xi, neokonfuciánus filozófus és polihisztor

1148–1227: Qiu Changchun, Wang Zhe tanítványa, aki útra kel, hogy találkozzon Dzsingisz kánnal

13. sz. közepe: a 35. mennyei mestert felhatalmazzák, hogy legfelső tisztaság papokat szentelhessen fel

13. sz. közepe: a taoisták elveszítenek egy sor, a kán udvarában tartott vitát

1280–1368: Yuan-dinasztia

1280: Dzsingisz kán unokája, Kubiláj kán elfoglalja Kína trónját

1317–1328: Liu Dabin (az utolsó jelentős shangqing pátriárka) tevékenysége

1368–1644: Ming-dinasztia

1445: a Taoista kánon összeállítása

1644–1911: Qing-dinasztia

1656: a teljes tökéletesség útjához tartozó sárkánykapu (longmen) irányzat megalapítása

1911–1948: Kínai Köztársaság

1948 után Tajvanon folytatódik

1949: a Kínai Népköztársaság kikiáltása

1966–1976: a nagy proletár kulturális forradalom, mely során sok taoista templom elpusztult

1980: Deng Xiaoping vezetése alatt megkezdődik Kínában a vallási élet liberalizációja

1997: Hong Kongot visszacsatolják Kínához

1999: Makaót visszacsatolják Kínához

Összefoglalva

Ha a rendelkezésünkre álló tényadatokat tekintjük, akkor a taoizmus testet öltése nem veszik a történelem előtti idők rejtélyes ködébe, hanem többé-kevésbé (inkább többé) behatárolható keretek közé szorítható.

Találkozni természetesen olyan állásponttal is, hogy a taoizmus már jóval (akár évezredekkel) a dokumentált előfordulása előtt is létezett, csak történetének ezen szakaszáról nincs ismeretünk, mert a bizonyítékok elvesztek, vagy mert nem maradt írásos nyoma (például csak szóbeli tanításként létezett).

Ennek az érvelésnek (bár első hallásra tetszetős és még hihető is), van egy súlyos következménye: ha elfogadjuk, hogy bármiféle elsődleges forrás hiányában elegendő bizonyíték egy eszmerendszer létezésére az, hogy egy későbbi történelmi korban kialakult, akkor ennyi erővel bármit visszavetíthetünk a régmúltba, mondván, hogy „ott volt az már akkor is kérem, csak hát ugye, nem maradt nyoma, értik, ugye?”

Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a korábbi időkből, például a Shang-dinasztia korából ránk maradt források, a jóslócsontok kifejezetten más vallási gyakorlatról és eszmékről tanúskodnak, és említés sincs rajtuk a daóhoz hasonló megnevezhetetlen létről, hanem helyette egy főistenről tudósítanak, aki a természet jelzésein és az elhunyt ősök lelkén keresztül üzeneteket küld az uralkodónak (és csak neki), akkor talán végleg leszámolhatunk azzal a hiedelemmel, hogy a taoizmus mindig is létezett Kínában.

u.i.: Ezzel a hiedelemmel természetesen azok nem fognak soha leszámolni, és azok fogják továbbra is terjeszteni, akiknek elemi érdeke (például tekintélyük alátámasztására), hogy fenntartsanak egy ellenőrizhetetlen és ezáltal vitathatatlan érvelést.

A folytatást könnyedén elérheti a cikksorozat tartalomjegyzékén keresztül.