Gyerekek a textilgyárban

Forrás: Egon Erwin Kisch: Kína titkai (Szikra Kiadás, Budapest, 1949), 71–78. oldal.

Szerkesztői megjegyzések: az eredeti mű China Geheim címmel 1933-ban jelent meg, így az alábbi szociális helyzetjelentés a harmincas évek állapotait tükrözi. Az 1949-es magyar kiadás (melyből az alábbi idézet származik), a maitól némileg eltérő helyesírási és szedési irányelveket követ.

A kép a lengyel Pawel Kuczynski műve, további képeinek megtekintéséhez klikk ide.

I.

– Egy is elég lesz – mondja az orvos.

Engedélyt kértünk, hogy lejegyezzünk néhány kórtörténetet.

– Minek több? Végeredményben ez csupa egyforma eset – folytatja az orvos és széles mozdulattal int az ágyak felé. A sangháji tüdőbetegek kórházában vagyunk. Piros köhögés szakad fel a fejletlen gyermektestekből.

– Ezek mind gyári munkáslányok. Mindegyiknél ugyanaz a kórelőzmény, ugyanaz a lelet. Minek is írna le több kórtörténetet. Egy is elég lesz…

Valóban elég. Itt a kivonata:

Anamnézis (kórelőzmény): Tszai-Bi, hajadon, tizennyolcéves, a Csekian tartományból származik, két évvel ezelőtt családjával együtt költözött Sanghájba. Tizenegyéves kora óta textilgyárban dolgozik. Első menses tíz hónap előtt (tizenhétéves korában), a következő három hónappal később, mindkét alkalommal csekély mennyiségű világos híg vér. A havivérzés azóta elmaradt. A gyárban napi 13 órát dolgozik, felváltva nappali és éjszakai szakmányban, kivéve a téli egyhetes szabadságidőt. Atyja öt éve halt meg, valószinűleg vérhasban. Anyja él, eddig egészséges volt, az utóbbi időben köhög, köpetet ürít. Nővére is köhög. A családban eddig nem volt orvosilag megállapított tüdőbeteg.

A beteg panasza szerint, több, mint négy hete erős hidegrázása volt, lázzal és ájulásokkal. Azóta sokat köhög és köp. Éjszakánkint sokat izzad, általános testi gyengeségről panaszkodik. Beszállítása napjáig a panaszok ellenére is dolgozott, bár a köhögési rohamok meglehetősen akadályozták munkájában.

Gyermekkori betegségek közül három év előtti bélhurutra és tavalyi nyakmirigyduzzadásra tud visszaemlékezni. Status praesens (a beteg jelen állapota): rosszul táplált, rosszul fejlett lány. Szeméremszőrzete és hónaljszőrzete hiányzik. Az emlők fejlődési foka egy 13 éves gyermekének felel meg. Óraüveg körmök. Arc és alsó végtagok enyhén cianotikus elszíneződésűek.

Diagnózis (kórmegállapílás) fizikai és röntgen-vizsgálat alapján: serdülőkori phtisis a jobb tüdőszárnyban, közepes cavum a felső lebenyben.

– Lehet rajta segíteni? – kérdezzük az orvost.

– Kínában? Nem.

II.

A kínai ipar már kinőtt a gyermekcipőből, a kínai ipari munkásság még nem. Amit tessék szószerint, fizikai értelemben elfogadni: az ipari munkásság 40 százaléka gyerekekből áll, akik – láttuk a fenti kortörténetből –, még akkor sem serdülnek felnőttekké, ha már kinőttek a gyermekkorból.

Menjünk csak végig egy nagy gyár fonóműhelyén. Kislányok szorgoskodnak a fonógépek mellett, a cérnázógépeknél, az orsók körül. Egyikük sem mutat többet hatévesnél. Mi azonban már megtanultuk a klinikán, hogy a látszat csal. Ott tizenhárom évesnek néztük a húszéveseket, úgyhogy ezek, akik itt hatévesnek látszanak, a valóságban legalább 11–13 évesek lehetnek.

Apró kis kezükkel elérnek minden fonalat, új orsókat tudnak feltűzni, le tudják venni a teli orsókat, nem kell lábujjhegyre ágaskodniok, vagy pláne zsámolyra állniok, a gép nagysága pontosan megfelel a gyermekméreteknek.

A gépeket Angliából hozták.

A technika eme vívmányairól kevés szó esik, ezzel nem szokás büszkélkedni, még soha sehol sem olvastunk gyermek-fonógépekről, a kis gépcsodákon nem csillog a gyár cimkéje, pedig a normális nagyságú gépek mindegyikén nyomatékosan hirdeti a fémtábla az „Asa Lees”, „Oldham” vagy más angol gépgyár nevét.

– Ezeket a miniatür gépeket külön Kína számára találták fel? – faggattuk egy másik alkalommal brit gépgyári vezérképviselő ismerősünket. Sürgősen biztosít a felöl, hogy erről szó sincs.

– Ellenkezőleg. A Child-Size-Machinery-t évtizedekig használták az egész lancashirei textilvidéken. S csak amikor Angliában megtiltották a gyermekmunkát, akkor vitték át a gyermektípusú gépeket Amerikába, New-Englandba és a déli néger államokba. Most pedig a gyarmatokon és Kínában állítják fel őket.

Udvariasan bocsánatot kérünk előbbi szavainkért, amelyekkel igazságtalanul meggyanúsítottuk Angliát.

III.

Egy fonógépterem 200 méter hosszú. Az egymás mellé sorakozó számtalan gépnél kizárólag lányok dolgoznak.

A fiúkat csak takarítómunkára használják. Fonalhulladék, gyapotrost és porfellegek kavarognak a levegőben, úgy, hogy szakadatlanul kell seperni. A kisfiúk két seprőt tolnak egyszerre egymás felé és ami szemét így összegyűlt, azt egy másik fiú lapátra teszi és elhordja. Egy-egy seprőnyél háromszor olyan hosszú, mint kezelője. A fiúknak magasra fel kell vele nyúlniok, mert a transzmissziós kerekek födelén és a gépszíjakon is ujjnyi vastagon ülepedig le a rostpor és le kell seperni, hogy a helyére lerakódhasson az új hulladék.

Férfiak csak csomagolóhelyiségekben és a villanytelepen dolgoznak. A gyár irodáiban nem látni nőt, még a sangháji angol gyárak üzemi irodáiban sem. A levelezést az anyaországgal a City-ben, távol a kínai negyedtől működő városi iroda látja el.

A férfiszemélyzethez tartozik az egyenruhás és állig felfegyverzett gyári őrség, amely a bejáratnál posztol. A silbak-házikókban felállított riasztókészülék az egész gyártelep legkorszerűbb berendezése.

A szövőtermek dolgozói: nők. Öregek, fiatalok, állapotosok. Vannak a szövőműhelyekben is gyermekek, de ezek nem dolgoznak. Még csecsemők s kosarakban fekszenek a kártyaverőgépek és szövőszékek alatt. Ha elérkezik a szoptatás ideje, az anya előveszi őket.

Nyilvánvaló, hogy a munkatermek levegője árt a csecsemőknek. Ezért rendeletben megtiltották, hogy az anyák magukkal vigyék a kisbabát munkahelyükre. Lehet, hogy a rendelet kiadását inkább az a meggondolás eredményezte, hogy a csecsemők egyrészt nem dolgoznak, másrészt zavarják az anyákat a munkában. Az utóbbi meggondolás indokolatlannak bizonyult. A gyári csecsemők nem okoznak üzemzavarokat. Ellenkezőleg, kettős gondosságra és fokozott munkateljesítményre serkentik a fiatal anyákat, mert büntető rendszabály vagy esetleges elbocsátás nemcsak őket, hanem csecsemőjüket is az éhhalálnak tenné ki.

Ezért aztán egyetlen gyárban sem veszik komolyan a tilalmat. A gyárosok úgy érzik, hogy ez a jóindulat részükről rendkívül humánus. Ugyanaz a felfogás, mint amellyel a gyermekmunka gyári alkalmazását jótettnek tüntetik fel, hiszen e nélkül a proletárcsalád nem tudna megélni.

IV.

A sangháji és vuháni textilmunkások 40 százaléka leánygyermek, további 40 százaléka nő és csak 20 százaléka férfi. A nagyipar üzleti szellemét jellemzi, hogy ügyesen kihasznál egy régi kínai vallási előítéletet. Kínában ugyanis a fiúgyermek az értelme az ember életének és halálának. Mert hiszen mi értelme lenne a halálnak, ha nem maradna hátra egy fiú-utód, aki bemutatja az áldozatot az ősök táblája előtt.

A leánygyermek, az – semmi. Ínséges vidékeken a leány-újszülöttet odavetik a kutyáknak. Ha sikerül egy lányt rabszolgának eladni, akkor legalább mégis ért valamit. Virágzik is a rabszolgakereskedelem. Legélénkebb a forgalom Hongkongban, a brit koronagyarmatokon, s ha az angol alsóházban meginterpellálják a gyarmatügyi minisztert a „Mui-Tszai” kereskedelem ügyében, a válasz mindenkor úgy hangzik, hogy a kis rabnőket kizárólag háztartási munkákra alkalmazzák.

Holott szemérmetlen nyilvánossággal folyik a leányvásár prostituciós célokra. A nagyvárosok hirhedt utcáiban különös menetek vonulnak fel az esti lámpafényben: kéknadrágos matróna vezetésével világoskék atlaszköntösbe öltöztetett kis rabszolgalányok sorakoznak nagyság szerint. A tulajdonosnő megszólítja a járókelőket s kínálgatja portékáját; az eleven áruraktár ezalatt részvétlenül vár. A balszárnyon a gyermekek. Arcizmuk sem rándul, amikor a vevő vagy bérlőjelölt hozzájuk lép és válogat közülük. A kiválasztott gyerek pedig engedelmesen tipeg a vendég után, hátsólépcsőkön és sikátorokon át, a szerelmi lugas felé.

A leánykereskedők bizonyos csoportja az ipar számára dolgozik. Egyszerre vásárolnak egész csapat gyereket, elhelyezik őket egy hálóteremben s mielőtt reggel elindulnának a gyárba, mindegyikük kap egy csésze rizst. A munkaidő kezdete előtt egy kuli áll meg a ház előtt, felpakol 12 gyereket az egykerekű talyigára és elfuvarozza őket az egyik jangcepui fonodába. A gyermekek munkabére a tulajdonosé.

A nagyvárosi kulik nem bocsátják áruba leányaikat, mert azok is keresnek. Teljes foglalkoztatás esetén a kuli gyárban, kikötőben, vagy a riksa kocsirúdjánál havi tíz-tizenöt ezüstdollárt keres összesen. A Sanghai Labour Comm. hivatalos megállapítása szerint egy házaspár létminimuma 18, egy háromgyermekes családé 21.30 ezüstdollár. Így aztán nemcsak a feleségnek, hanem a gyerekeknek is dolgozniuk kell, hogy legalább ezt a nyomorszínvonalat elérjek.

A felnőttek alacsony bére a gyermekmunkának egyben oka és következménye is.

1919-ben Kínában a kínai gyárosok 889.000, a japánok 330.000 orsóval dolgoztak. Ma csak Sanghájban és Vuhanban 2,499.000 kínai, 1,821.000 japán és 178.000 angol orsó forog. A japánellenes bojkott sokszor olyan áruk ellen irányul, amelyeket kínai földön, kínai nyersanyagból, kínai munkások fontak-szőttek, csak éppen a gyár részvényese és osztaléka japán.

V.

Négy és félmillió orsó. Gyermekek hozzák és viszik az üres és megtelt orsókat és közben állandóan vigyáznak, hogy a fonál össze ne gubancolódjék s ha – jaj –, elszakadt, apró ujjacskáikkal ügyesen összesodorják ismét Az angol gyermekfonógep – ó, mi szép! – megkönnyíti a munkájukat.

Egyes kislányok sárga selyemövet viselnek büszkén, az ügyeletes szolgálati jelét. Gyermekekből szigorú felügyelők válnak. Örülnek a hatalomnak és kíméletlenül feljelentik kortársaikat, részben fontoskodásból, részben pedig azért, hogy bosszút álljanak a kis pajtásnőn, aki tegnap, amikor ő volt az ügyeletes, beárulta azt, aki ma jutott a felügyelő sárga szolgálati övéhez.

A felnőttek aljas módon kihasználják ezt a gyermekes játékot. Nemcsak a gyárakban. Sangháji bárok és matrózkocsmák előtt egész éjjel tarka libériába bujtatott kínai fiúk állanak. Becsvágyuk nem elégszik meg azzal, hogy hajnalig nyitogassák a lokálajtót és reklámfigurák legyenek, szívesebben segítenek a rendőröknek a riksakulik bántalmazásánál. Ha egy vendég távozik a bárból, abban a pillanatban odaront a régóta lesbenálló emberlovak kulicsapata, ordítozva, egymást taszigálva, felnyomakodva kétkerekű kocsijával a járdára. Mit bánja a szegény kuli, hogy ez tilos, hiszen munkáról van szó, keresetről, legalább tíz fillérről és ezért még azzal sem törődik, hogy a rendőr gumibotja lesújt rá. A kis portásfiúk ujjongva ragadják meg az alkalmat, hogy a verésben segédkezzenek. Bottal verik a kulik fejét, hasbarugdalják őket, felborítják a riksákat, feszegetik a kerekeket, hogy összetörjék a járművet, míg végül – szégyenteli megalázó látvány –, a felnőtt kínai ott térdel munkazubbonyában a cifra majomparádéba bujtatott gyerek előtt és irgalomért esdekel…

De térjünk vissza a textilgyárba, az életfogytiglani rabszolgákhoz. Az „életfogytiglan” fogalma itt pontosabb értelmezést kap, mint a büntetőtörvénykönyvekben. Az újszülött a szövőszék alatt fekszik, nővérkéje a fonógép mellett dolgozik, az anyja az előorsókat kezeli, nagyanyja pedig a bálákat varrja össze. Így telik le majd az életed, ez a törvény, amely a te sorsodat irányítja.

Itt fogsz majd élni, arcocskád megsápad, szemed elhomályosul, lábad elgyengül ebben a teremben, ahol az orsók zúgnak, a szövőszékek zakatolnak s a levegő, kóc, rostok, fonalhulladék porával terhes. Az a fogás, amelyre az első napon megtanítottak, lesz utolsó kézmozdulatod, az életről csak ennyit fogsz tudni, semmi mást…

Iskola és játszótér nem neked való, gyermekem, hiszen te nem lehetsz gyermek, nem lesznek iskolatársaid, nem lesznek játszópajtásaid soha.

VI.

Naponta tíz-tizennégy órát dolgoznak, a gyerekek, ebédszünet nélkül. Az orsók forgása másodpercre sem állhat meg, akkor sem, amikor egyik gyerekcsoport letipeg a fűtőházba, hogy felhozza mindnyájuknak a kis kosárkába magukkal hozott ebédrizst. Esznek, de közben a fogantyúkat kezelni kell, a fonálra vigyázni kell. A lebegő por- és rosthulladék rátelepszik az evőpálcikákra, belefurakodik a rizsszemek közé.

A délelőtt folyamán a gyermekarcok még nem emlékeztetnek a felnőttek csüggedt ábrázatára, még tréfásan fintorgatják vidám arcocskájukat s a munka játékosan halad. De délutánra már elfáradnak s nézzétek meg csak őket estefelé: a ferdevágású szemecskék le-lehunyódnak, a kis lábak remegnek, a gyerekek már nem örülnek a játéknak. Pihenni szeretnének. Pihenni? A gyár nem azért fizeti a munkabért, hogy a kisebb vagy nagyobb bérmunkás pihenjen.

A munkabér a nagy sangháji textilgyárakban, egészen tizenötéves korig napi 22 (betűkkel huszonkettő) fillér, a selyemfonódákban napi 6 (betűkkel hat) fillér.

VII.

A sangháji selyemfonódákban pálcákkal a kezükben járnak fel-alá a munkateremben a felügyelők, hogy minden hibát azonnyomban veréssel büntessenek. A falak mentén asszonyok ülnek vaspadokon, velük szemben állnak a gyerekek, néha alig ötévesek.

Az apróságok forróvizes tartályokban mossák a selyemgubókat. Kezüket összeforrázza a víz. Gumikesztyűkről szó sincs, kanalakat sem kapnak a gubók fürdetésére. Forró gőz tódul a tüdejükbe, marja a szemüket. Megkeresik a selyemfonál végét és átadják a szemközti munkásnőnek, aki hatosával sodorintja össze a szálakat s rátekeri a lábbal mozgatott motollára. Egy gyerek két munkásasszonyt szolgál ki, egy munkásnő egyszerre harminc gubót gombolyít fel, öt motollán hat-hat szálat.

Gőz, hőség, verejték. Szellőzés nincs. A felügyelő bottal a kezében járja a termeket, nehogy a munka megakadjon.

VIII.

Határtalan a gyermekek kizsákmányolása, ami már otthon, a szülői házban kezdődik. Az otthoni műhelyben legalább még nem gép diktálja a munkatempót és nem áll mellettük pálcával idegen férfi. A patriarkális háziipari viszonyokból fejlődött ki a gyermekmunka rendszere a nagyiparban. Most, amikor az eredeti tőkeakkumuláció korszaka már elmúlt, gyilkos munkamódszereinek véget lehetne vetni. Igen, lehetett volna, ha Szun Jat-szen halála után a forradalmi szakszervezetekben nem öltek volna mindenkit rakásra hóhérbárddal és revolverrel.

És fentről nem történik semilyen kezdeményezés? Dehogynem. Tessék csak idefigyelni! A sangháji Child Labour Commission 1924 július 9-én kelt jelentésében azt ajánlotta a Municipal Council-nak, a nemzetközi negyed városi tanácsának, hogy tiltsa meg a tízévesnél fiatalabb gyermekek gyári foglalkoztatását. Ajánlotta továbbá, hogy tizennégyévesnél fiatalabb gyermekeket legfeljebb napi 12 órán keresztül dolgoztassanak s minden 14 nap után egy pihenőnapot kapjanak és hogy ne foglalkoztassák őket az egészségükre ártalmas, veszedelmes s védelmi berendezéssel fel nem szerelt gépek mellett.

Isten a megmondhatója, elég szerény volt ez a szerény kezdeményezés. De a derék sangháji európaiak uralma még így is megbuktatta. A rendkívüli városi közgyűlésen, amelynek határoznia kellett volna, hogy törvényerőre emelje-e ezeket a reformjavaslatokat, 302 taggal kevesebb jelent meg, mint amennyi a határozatképességhez szükséges. Másnap az angol helyi sajtó írt a Meeting of Rate-payers csődjéről és a lapok egészen nyiltan hozzáfűzték a kommentárt, hogy az adófizető közgyűlési tagok nyilván a távolmaradást tartották legegyszerűbb eszköznek ahhoz, hogy meghiúsítsák a bizottság gyermekmunkára vonatkozó reformterveit.

Így ér véget a sangháji szociális helyzetjelentés.