A következő a helyzet: a kínai xu 虛 írásjegyet (mely a taoista kozmológiában a megnevezhetetlen dao 道 szinonimája, lásd például ebben a cikkben a létesülés szintjeit ábrázoló képen) és a szanszkrit śūnyatā szót (mely a buddhizmus egyik kulcsszava) egyaránt ‘ürességnek’ szokták magyarra fordítani. Angolul mindkettő esetében az emptiness, voidness vagy ritkábban a vacuity, abstraction fordításokkal találkozhatunk.
Ebből az azonos fordítói gyakorlatból természetesen a legtöbb Olvasó azt a (könnyelmű) következtetést vonja le, hogy biztosan mindkét kulcsszó ugyanazt takarja, ezért a buddhizmus és a taoizmus ugyanazt tanítja. (Nos, lehet hogy így van, mivel azonban egyik korábbi bejegyzésünkben ráirányítottuk a figyelmet a két rendszer közötti egynémely különbségre, mi inkább hajlunk afelé, hogy a két rendszer nem ugyanoda szeretné eljuttatni gyakorlóját.)
A fordítói kérdésben (hogyan érdemes a śūnyatā-t fordítani) nem tudunk tényadatokra alapozottan állást foglalni, hiszen ahhoz körbe kellene járnunk, hogy mit takar ez a kulcsszó az egyes buddhista rendszerekben – ennek kifejtését meghagyjuk a buddhistáknak. Viszont a xu taoizmusban betöltött szerepéről találtunk egy használhatónak tűnő részletet.
Még mielőtt azonban rátérünk, egyetlen adalék információ a felvetett kérdéshez. Akira Hirakawa Buddhist Chinese-Sanskrit Dictionary, azaz Kínai-szanszkrit buddhista szótárának (The Reiyukai, Tokyo, 1997), 2678. szócikke (908. oldal) alapján a szanszkrit śūnya, śūnyatā szavakat a kínai kong 空 írásjeggyel jelölik – és nem a xuvel 虛.
Pan Tianshou 潘天寿 (1897-1971) képe,
forrás: Keleti Nyelvek Vizuális Műhely
Az alábbi idézet forrása:
John Blofeld: The Secret and the Sublime: Taoist Mysteries and Magic (London, George Allen & Unwin Ltd, 1973), 121–122. o.
A szövegrészletet, melyben a szerző egy taoista apáttal beszélget még a kulturális forradalmat megelőző Kínában, a megszokott módon ez eredetinél több bekezdésre tördeltük, és [szögletes zárójelben] itt-ott betoldottuk a forrásnyelvi szavakat is. Íme:
Az apát […] szerette a szépírást, a festészetet és a költészetet, és ravaszul elhitette velem, hogy ezek mellett egyedüli érdeklődése a mozgásművészet és a fenséges kardjáték, mellyel a napjait kezdte. Egyszer, miközben megmutatta néhány festményét, megemlített két alapelvet, melyet tanára szorgalmazott.
Az első az volt, hogy az emberábrázolásokat, bár természetesen esett rájuk a festő választása – lévén ő is ember –, csak mértékkel szabad felvinni a képre, és ugyanúgy a táj részét kell, hogy képezzék, mint a sziklák és a fák. Hiszen mindent egyformán átjár a dao rejtélyes természete, senki és semmi nem bír több vagy kevesebb jelentőséggel, mint mások.
Második alapelve szerint a festő legnagyszerűbb eszköze a kitöltetlenség [szó szerint az űr, azaz void]. Hiszen ha bármit élesen meghatároznak, máris korlátok közé szorították. Ezzel szemben amire egy képen pusztán utalnak vagy üresen hagyják, végtelenül sokatmondó.
„Minden bizonnyal hallottad a tiszteletreméltó Laozi mondását, mely így hangzik: »Az edénnyé formázott agyag üregessége [hollowness] révén szolgál«, majd ismét: »A ház ajtói és ablakai azáltal töltik be szerepüket, hogy kitöltetlenek [void]«.
Alakkal ellátni annyit tesz, mint behatárolni. A dao, mivel határtalan, kitöltetlen [void]. Ezért a festő, a dao határtalan jellegét akarván érzékeltetni, csak szórványosan ábrázol alakokat, kitöltetlen tereket [spaces] hagyva, melyeket a néző elméje népesít be a tízezer létezővel.
Egy fűcsomó, melynek deres fűszálait meghajlítja a szél, és talán egy vonal a láthatár jelölésére, az ősz sebes közeledtét sugallja. Egy sáros szürke gém a hómezőn legfeljebb hat ecsetvonást kér, és felidézi a tél minden hevességét. Egyetlen, korán bimbózó téli szilvavirág ágacska előre jelzi a fagyos jelen elmúltát.
A kitöltetlenség [voidness] és tétlenség elvét át kell ültetni minden tevékenységbe. Ahogy Laozi mondja: »Az magaslik ki a küzdelemben, aki nem hagyja felingerelni magát.«
Semmi ellentmondásos nincs abban, hogy a régi idők harcosai seregestül jöttek békés remetelakjainkba, hogy harci képességeiket fejlesszék. Azért jöttek hozzánk, hogy megtanulják alkalmazni az üresség [emptiness] titkát. Így biztosíthatták maguknak a képességet, hogy az ellenség vérre szomjazó kardja csak a hűlt helyüket érje és megtanulták szenvtelenül lesújtva elpusztítani ellenfelüket.
A gyűlölet haragot kelt, a harag izgalmat szül, az izgalom könnyelműséghez vezet, ami viszont a harcos halálát okozza. Még ha egyszerre tíz ellenfél veszi is körbe, a kard mestere eme szenvtelenség révén tudja levágni mindet, mert képes tökéletesen megítélni, hogyan térjen ki döféseik elől.
A kardforgató vagy az íjász akkor céloz legbiztosabban, amikor elméje a keze ügyében levő feladatra összpontosulva közömbös a kudarc vagy a siker iránt. A mozgás szívében levő nyugalom minden hatalom titka.”