Az írás szerepe és jelentősége a kínai kultúrkörben

A taoizmusról szóló cikksorozatunk következő epizódja.

Bevezetés

Az alábbi kivonat nem nyelvtudományos értekezés, hanem abba az értékrendbe enged bepillantást, amellyel a kínaiak saját írásukhoz viszonyulnak.

Ennek a taoizmusra vetített fontossága akkor válik nyilvánvalóvá, ha emlékeztetjük magunkat, hogy a taoisták (egészen a legutóbbi évtizedekig) elsősorban „kínaiak” voltak (természetesen nem a mai közigazgatási és politikai értelemben, hanem nyelvi és kulturális hátterüket illetően).

Tehát a taoizmus történetének kb. két és fél évezredes dokumentált időszaka során nem tudták (és feltehetőleg nem is akarták) kivonni magukat az alól az értékrend alól, amit a kínai kultúrkör megszabott és behatárolt.

Mivel a kínai kultúrkör egyik oszlopa az írás (hiszen az írás bizonyítja egyértelműen, hogy a Shang-kori civilizáció egyenes ági kulturális felmenője a 21. századi Kínának), érdemes áttekintenünk, hogy milyen viszonyt ápoltak a kínaiak írásrendszerükkel.

Kultúrtörténet vs. nyelvtudomány

Megismételjük: az alábbiakban nem nyelvészeti, hanem kultúrtörténeti eszmefuttatás olvasható. E kettő (a nyelvtudomány és a kultúrtörténet) közti különbség szemléltetésére álljon itt egyetlen példa: „A legkorábbi kínai írást nem az emberi beszéd feljegyzésére hozták létre, hanem inkább az a törekvés hívta életre, hogy használói kapcsolatot teremtsenek az isteni világgal” – szól a szerző elsőként idézett állítása.

Bár ez a kultúrtörténeti kutatás keretein belül igaz és teljesen helyes megfogalmazás, amit a jóslócsontok egyértelműen bizonyítanak is (mármint hogy a kínai írás első fennmaradt formája tényleg arra szolgált, hogy az uralkodó kapcsolatot tartson az égi világgal, azaz vallási és nem profán funkciót töltött be), nyelvtudományos valóságalapja nincsen, hiszen minden természetesen kialakuló írásrendszer alapjául – így a kínai írásául is – a közösség által aktuálisan beszélt nyelv szolgált.

Az írás tehát a beszéd rögzítésére szolgált, ezért nem lehetett más az alapja, mint a hangtan. (Az most mellékes, hogy a kínai írás szótagokat rögzít és nem hangokat, mint például egy alfabetikus írásrendszer.)

Nyilván létez(het)nek olyan írott nyelvek, amelyek nem hangokat rögzítenek, például rejtjeles kódrendszerek, illetve állhatnak rendelkezésünkre olyan írott nyelvek is, amelyeknek hangtani előzményeiről semmilyen ismeretünk nincsen – a kínai írás viszont nem tartozik egyik kategóriába sem.

Tehát a közhiedelemmel ellentétben a kínai írásjegyek, már a leges legkorábbi változataik is, hangalakokat rögzítettek (szótagokat, amik a klasszikus kínai nyelvben egyben szavak is voltak) és nem miniatűr festményekként ábrázoltak tárgyakat, cselekvéseket, eseményeket stb. A téma iránt érdeklődőknek ajánljuk John DeFrancis: The Chinese Language – Fact and Fantasy (University of Hawaii Press, 1984) című könyvét, különösen a II. rész fejezeteit.

Kultúrtörténet: talizmánírás

Most térjünk rá a kultúrtörténeti vizsgálódásra, melynek forrása a következő mű:

Dominic Steavu-Balint: The Three Sovereigns Tradition: Talismans, Elixirs, and Meditation in Medieval China (Stanford University, Doctoral Dissertation, 2010), 135–139. A könnyebb olvashatóság érdekében a szöveget több bekezdésre tagoltuk és félkövér kiemelésekkel, valamint aláhúzásokkal láttuk el. A lábjegyzeteket lásd az eredetiben.

Az idézet kezdete:

A legkorábbi kínai írást nem az emberi beszéd feljegyzésére hozták létre, hanem inkább az a törekvés hívta életre, hogy használói kapcsolatot teremtsenek az isteni világgal.¹ A divináció szakértői megalkották a Shang jóslócsontokon és teknőspáncélokon látható feliratokat, hogy segítségükkel feljegyezzék a természetfelettivel folytatott szertartáson keresztüli kapcsolatteremtések eredményét. Ezeket a feliratokat kizárólag a szellemeknek szánták.²

[…] A talizmános írás olvashatatlanságát – ahelyett, hogy azt hiányosságnak tekintették volna –, minden kétséget kizáró szentségének bizonyítékának tartották. A legenda szerint a kínai íráselemek eredetileg isteni írásjegyek voltak, és csak a bekövetkező leromlásuk során változtak emberek számára is olvashatóvá. Azaz minél megfejthetetlenebb egy felirat, annál közelebb áll az isteni eredethez vagy íráshoz.

Mindazonáltal az emberek számára is olvasható első írásjegyek még mindig meglehetős erővel bírtak. A természetből származtak, ami torzítatlan formában tükrözi a kozmikus mintázatokat, így ezek az íráselemek az istenek és a démonok máskülönben rejtett működésének mélységébe engedtek bepillantást.

A Huainan zi 淮南子 (Huainan mesterének könyve) feljegyezte, hogy „az ősi időkben Cangjie 倉頡 [kb. i. e. 2650] megalkotta az írást, mire az Égből gabonaszemek hullottak alá és a démonok elmenekültek a sötétségbe.” Xu Shen 許慎 (kb. 58–147), az első századbeli szövegmagyarázó hozzáteszi:

A madarak lábnyomai által hagyott mintázatra tekintve, Ts’ang Chieh annak hasonlatosságára megalkotta az írást (tsao shu yu ch’i 造書有契), mire…a démonok félni kezdtek, hogy őket is feljegyezhetik a könyvekbe, ezért éjszakánként üvöltöttek.⁶

A Lidai minghua ji 歴代名畫記 (Egymást követő nemzedékek híres festőinek feljegyzései) kifejti, hogy Cangjie „határozta meg az [első] írott írásjegyek alakját. Ezután a teremtés nem tudta többé elrejteni titkait, […] a természetfeletti lények nem tudták többé elrejteni alakjukat, ezért a démonok elmenekültek a sötétségbe.”⁷

Az írás aktusa elválaszthatatlan a megnevezés aktusától, ami nem pusztán leíró, hanem előíró is. Fényre hozza és felfedi azt, ami korábban homályban rejtőzött, ezáltal hatalommal ruházva fel az írót (és az olvasót).

Teológiai szempontból csekély különbség van a hagyományos írás és a talizmánírás között, mivel mindkettő az eredendő lehelet (yuanqi 元氣) megnyilvánulása – abban különböznek viszont, hogy az egyik csak beavatottak, míg a másik avatatlanok számára is érthető és hozzáférhető.

A beavatottak talizmánírása kevésbé távolodott el kozmikus eredetétől, ezért olvasható az istenek, viszont nem olvasható az emberek számára. Az avatatlanok számára is hozzáférhető írás ugyanakkor valamivel „silányabb”, ezért olvasható az emberek számára is.

A szellemek és démonok fölötti uralom tekintélye a beavatott azon tudásában gyökerezik, hogy ismeri a lény valódi alakját (zhenxing 真形), avagy „valódi természetét”, ami a szellem vagy démon valódi nevében nyilvánul meg – ezt olyan nyelven írják a talizmánra, amit csak a természetfeletti lények képesek megfejteni.

A nevek bensőséges kapcsolatban vannak az önazonossággal, mégpedig olyan mértékig, hogy ismerve egy szellem vagy démon valódi nevét egyenértékű a szellemi lény fölött gyakorolt teljes hatalommal.⁸ Ez lehetővé teszi a talizmán hordozójának, hogy rákényszerítse ezeket a lényeket az érdekében kivitelezett cselekvésre – ahogy egy császár parancsol hivatalnokainak és minisztereinek.

A Sanhuang 三皇 hagyomány talizmánrítusai mögött meghúzódó működés a talizmánok eredeti, császári jelképekként való használatával áll kapcsolatban: a kettétört talizmán két darabja két ember birtokában volt, és – a császári tekintély bizonyítékaként, utalásként a császár jogi személyére – csak a két fél összeillesztésével lehetett igazolni és végrehajtani a parancsot.

A szellemek és a démonok megkísérelik elrejteni valódi alakjukat, hiszen annak birtoklása uralmat biztosít fölöttük. A „császári” tekintély másféle – szellemi természetű – formájának bizonyítékaként a talizmánok átmenetileg fellebbentik a hamis fátylat, amivel a (gyakran hivatalnokként működő) szellemi lények elleplezik magukat, és így rövidéletű, de valóságos irányítást biztosítanak irányításuk fölött.⁹

Tágabb értelemben Kínában ugyanez igaz az írás erejére is.¹⁰ Nem minden ok nélkül van, hogy mind a taoista, mint a buddhista hagyományban sok szentirat maga is az ártó erőket elhárító szerepet tölt be, védelmezve birtoklóját, ahogy egy egyedi talizmán is tenné.

Lényegét tekintve minden kinyilatkoztatott szöveg erővel bír, hiszen ugyanúgy működnek, mint a császári szentségek: magukhoz vonzzák és tartályként elraktározzák az eredendő leheletet.¹¹  Isteni védelmet biztosítanak, és ezzel egyidejűleg bizonyítják a mennyei erőkkel kötött egyezséget – szellemi leszármazásról tesznek tanúságot, mely a beavatottat összeköti az istenekkel.

Idézet vége.

Összefoglalva

A kínai kultúrkör egyik nagyon korai sajátossága, hogy az írás szakrális és nem profán szerepet tölt be (szemben más kultúrkörökkel, ahol az írást evilági ügyek, pl. adók rögzítésére dolgozták ki, vagy azokkal, amelyekben a vallási tanokat szándékosan szóban adták át és semmit nem rögzítettek írásban).

Az írás tehát kezdettől fogva összefonódik a szakrális, vallási élettel, és azon belül is az őskultusszal: az uralkodó, elhunyt ősei lelkének közbenjárásával tartotta a kapcsolatot a főistennel (di 帝). Erről magyar nyelven lásd például Salát Gergely: A régi Kína rövid története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009), 30–31. o. Az írásnak ez az „égi” vetülete később is megőrződik és tovább él a talizmánokban, illetve a szakrális iratokban.

Az ősök (azaz a múlt) és az írás tiszteletéből következik a múltból származó, így az ősökkel kapcsolatot biztosító szövegek tisztelete, ami azt eredményezi, hogy a legtöbb (ha nem az összes) kínai vallási hagyomány (így a taoista is), írásalapú – azaz szakrális hitelességét a múlt bölcseitől származó vagy általuk megihletett szent szövegekkel támasztja alá és törvényesíti.

Zárásként

Ez a bejegyzés elsősorban azért került megírásra, mert az egyik visszatérő álláspont, amit a magyarországi „taoisták” gyakran megfogalmaznak az, hogy a taoizmus művelése egyenlő a taoista gyakorlatok művelésével és az úgynevezett „elmélet”, azaz a taoista szövegek és rajtuk keresztül a taoista tanok alapos ismerete fölösleges – megközelítésük tehát módszerközpontú.

Ez vezet át minket a taoista szövegek szerepének tisztázásához, majd a taoizmus tanulmányozása/művelése során tapasztalt uralkodó hozzáállás feltárásához, soronkövetkező fejezeteinkhez. Az egyes részeket könnyedén elérheti a cikksorozat tartalomjegyzékén keresztül.