Mircea Eliade: Profán időtartam és szent idő

Mivel a taoista alkímia egyik sarkalatos pontja az eredetbe való visszatérés, illetve az időciklusok vizsgálata és feltárása (lásd a tanulmány 5. fejezetét: Waidan a Cantong qi után), érdemes alaposabban is megvizsgálnunk azt az alapkülönbséget, ami a „régi embert” és az „új embert” az időfelfogás tekintetében elválasztja egymástól.

Bár egy korábbi bejegyzésünkben már érintettük az idő régi és mai felfogása közti különbségeket, most Mircea Eliade tudását és világos gondolatmenetét hívjuk segítségül, akinek A szent és a profán című kötetét mindenkinek kötelezően ajánljuk olvasásra.

Alkalmazott szerkesztési irányelvek:

• az idézett részt a felhasznált kiadásnál – a könnyebb befogadhatóság érdekében – több bekezdésre tördeltük,
• a dőlt betűs kiemelések az eredetiben is benne foglaltatnak,
• a félkövér és az aláhúzott kiemelések e sorok írójától származnak.

Idézet következik, melynek forrása:

Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987), 61–65. o.

II. A szent idő és a mítoszok

Profán időtartam és szent idő

A vallásos ember szemében a térhez hasonlóan az idő sem homogén és nem is állandó. Vannak egyfelől szent időintervallumok, az ünnepek ideje (melyek nagyrészt időszakos ünnepek), másfelől van profán idő, a szokásos időtartam, amelyben a vallási jelentőség nélküli események zajlanak. E kétfajta idő között természetesen nincs folyamatosság, ám a vallásos ember, rítusok segítségével, a szokásos időtartamból átléphet a szent időbe.

Azonnal feltűnik e két időfajta egyik lényeges különbsége. A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, amelyet újból jelenvalóvá tesznek. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idő azt jelenti, hogy valamilyen mitikus múltban, a „kezdeti” időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesznek.

Az ünnepen való vallásos részvételhez hozzátanozik, hogy kilépünk abba a mitikus időbe, amely ebben az ünnepben újból jelenvalóvá válik. A szent idő ennélfogva végtelenül gyakran ismételhető. Azt lehetne mondani, hogy nem „folyik”, hanem valaminő megfordíthatatlan „tartam”. Ontológiai, „parmenidészi” idő, amely mindig ugyanaz marad, nem változik, és nem múlik el.

Minden időszakos ünneppel ugyanahhoz a szent időhöz térünk vissza, amely az elmúlt évi vagy az egy évszázaddal ezelőtti ünnep során nyilvánult meg. Ez az istenek által teremtett és megszentelt idő akkor keletkezett, amikor az istenek éppen azokat a gesztusokat tették, amelyek a szóban forgó ünnep során ismét jelenvalóvá válnak.

Más szavakkal: az ünnepben visszatalálunk a szent idő első jelentkezéséhez, ahogy az ab origine, in illo tempore beteljesedett. Mert az a szent idő, amelyben ez az ünnep lejátszódik, az ünnepben megtisztelt isteni gesztusok előtt még nem létezett. Midőn az istenek megteremtették azokat a valóságokat, amelyekből világunk áll, egyúttal a szent időt is megalapították, mert azt az időt, amelyben teremtés ment végbe, éppen az istenek jelenléte és tevékenysége szentelte meg.

A vallásos ember tehát kétfajta időben él, és ezek közül a fontosabbik, a szent idő paradox módon körkörös, visszafordítható, újból elnyerhető időnek mutatkozik, egyfajta mitikus, örök jelennek, amelyben az ember a rítusok közvetítésével időről időre újból részt vehet.

A vallásos ember már az idővel szembeni magatartás alapján is különbözik a nem vallásostól; nem hajlandó teljesen a – modern nyelven kifejezve – „történelmi jelenben” élni; azon fáradozik, hogy egy olyan szent időben legyen része, amely bizonyos szempontból az „örökkévalósággal” azonosítható.

Nehezebb lenne néhány mondatban összefoglalni, mit jelent az idő a modern társadalmak nem vallásos embere számára. Nem kívánunk itt foglalkozni sem a modern filozófia időelméleteivel, sem a mai tudomány időfogalmaival. Nem rendszereket vagy filozófiákat, hanem egzisztenciális viselkedésmódokat kell szembeállítanunk egymással.

A nem vallásos ember is ismeri az idő bizonyos diszkontinuitását és heterogenitását. Számára is létezik például a munka egyhangú ideje, szemben a szórakozások és élvezetek, vagyis „az ünnep idejével”. Ő is különböző időritmusokban él, és eltérő intenzitású időket ismer: kedvenc muzsikáját hallgatva, szeretteit várva és látva más időritmust érzékel, mint amikor dolgozik vagy unatkozik.

Közte és a vallásos ember között azonban van egy lényeges különbség. Az utóbbi ismer „megszentelt” időtartamokat, amelyeknek semmi közük a szokásos időbeli folyamatokhoz, más a szerkezetük és más az „eredetük”; ismer egy őseredeti időt, amelyet az istenek szenteltek meg, és amely újból jelenvalóvá válik az ünnepek révén.

A nem vallásos embertől idegen a liturgikus időnek ez az emberfeletti minősége. Számára tehát az időben nincs törés, és az időnek nincs „titka”. Az idő az ember legmélyebb létdimenziója; az ember létezéséhez kötött, tehát kezdete és – a halálban, amely megsemmisíti a létezést – vége van.

Bármilyen különbözőek legyenek is az általa megélt ritmusok, bármennyire eltérő intenzitásúnak érezze is őket, a nem vallásos ember tudja, hogy ilyenkor mindig emberi tapasztalásokról van szó, amelyekhez semmiféle isteni jelenvalóság nem kapcsolódhat.

A vallásos ember számára ezzel szemben a szent, a nem történelmi idő közbelépése a profán időtartamot időszakonként „feltartóztathatja”. Ez a szent idő olyan mértékben nevezhető nem történelminek, amilyen mértékben nem tartozik a történelmi jelenhez.

Miként a templom más szintet jelöl a modern város profán terében, éppúgy jelent törést a profán időtartamban a templom falai között zajló istentisztelet. Itt már nem az aktuális történelmi idő van jelen – tehát nem az az idő, amely a szomszédos utcákban élő emberek számára létezik –, hanem Krisztus történelmi létezésének ideje, az az idő, amelyet kinyilatkoztatása, kínszenvedése, halála és feltámadása szentel meg.

Ám ez az egy példa még nem alkalmas rá, hogy az egész különbséget profán és szent idő között szemléletessé tegye. Mert a kereszténység, Krisztus személyének történetiségét hangsúlyozva, más vallásokhoz képest átalakította a liturgikus idő fogalmát.

A keresztény liturgia olyan történelmi időben zajlik, amelyet isten fiának testet öltése szentel meg. A kereszténység előtti (különösen az ősi) vallásnak szent, időszakonként újból jelenné váló ideje mitikus, tehát őseredeti, a történeti múltban nem fellelhető idő.

Eredetidő abban az értelemben, hogy egy csapásra keletkezett, nem előzte meg semmilyen más, hiszen a mítoszban elbeszélt valóság megjelenése előtt nem is létezhetett idő. Bennünket mindenekelőtt a mitikus időnek ez az ősi felfogása érdekel. Később fog kiderülni, miben is különbözik ez a zsidó és a keresztény koncepciótól.