Mircea Eliade



Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza

Körkörös időszemlélet, örök visszatérés, időtlenség, halhatatlanság

Mircea Eliade munkásságára már korábban is utaltunk (lásd a Profán időtartam és szent idő című bejegyzésünket), és most ismét a Mester világos és tiszta gondolatmenetét hívjuk segítségül, hogy megvilágítsa nekünk, hogyan függ össze az időbe vetettség és az időtlenség a régi ember világképében.

Idézet következik, melyet – igazodva a digitális formátumhoz – a könnyebb befogadhatóság érdekében több bekezdésre tördeltünk és kiemelésekkel láttunk el. Néhány megjegyzést is fűztünk az idézett részlethez, hogy jelezzük a taoista benső alkímiai párhuzamokat vagy hogy tisztázzunk bizonyos kulcsszavakat. Ezeket szögletes zárójelbe írva „a szerk.” utótaggal láttunk el:

Ha a „holdszerűségből” indulunk ki, az egyén halála és az emberiség időszakos pusztulása szükséges, amiként szükséges a három sötét éjszaka is az újhold „születése” előtt. Az egyén és az emberiség halála szükséges megújulásukhoz.

Minden forma szenved, puszta létezésénél fogva, következésképpen idővel veszít életerejéből, majd kimerül. Ahhoz, hogy visszanyerje életerejét, feltétlenül vissza kell térnie a formátlanba, legalább egy rövid pillanatra vissza kell jutnia az őseredeti egységbe, ahonnan származik.[1]

Mircea Eliade: Profán időtartam és szent idő

Mivel a taoista alkímia egyik sarkalatos pontja az eredetbe való visszatérés, illetve az időciklusok vizsgálata és feltárása, érdemes alaposabban is megvizsgálnunk azt az alapkülönbséget, ami a „régi embert” és az „új embert” az időfelfogás tekintetében elválasztja egymástól.

Bár egy korábbi bejegyzésünkben már érintettük az idő régi és mai felfogása közti különbségeket, most Mircea Eliade tudását és világos gondolatmenetét hívjuk segítségül, akinek A szent és a profán című kötetét mindenkinek kötelezően ajánljuk olvasásra.

Mircea Eliade: Lélek, fény, mag

Mircea Eliade: Lélek, fény, mag című cikkének taoista alkímiai vonatkozásai

Eliade egyik tanulmányát olvasva a taoista alkímia szempontjából is releváns ismeretekre bukkantam:

A látszólagos paradoxon – hogy ti. egy tüzes anyag a vízben tartózkodik – nem jelent nehézséget, ha meggondoljuk, hogy a vizek az élet és a termékenység végtelen lehetőségét jelképezik, és egyben a „halhatatlanság” forrását. Hasonló helyzetet tükröz a védikus kozmológia: Agnit úgy írják le, mint aki a vizekben él; Szómáról viszont, bár égi eredetű, azt állítják, hogy az élet lényege (a par excellence „mag”), és a halhatatlanság forrása. Az emberi és az állati mag következetesen egyszerre „tüzes” és „folyékony”. […]

„Vagyis – összegzi Gnoli – a mag nem egyszerűen egyenértékű a fénnyel; a magfolyadék nem a fényes princípium, a színjátszó ragyogás; hanem az a szubsztancia, amely tartalmazza ezt a princípiumot, és egyben szállítója is.”