Miklós Pál



Könyvajánló: A Zen és a művészet

Miklós Pál: A Zen és a művészet (Magvető Kiadó, Budapest, 1978)

A fenti, olvasmányos kötet szeretném Olvasóink figyelmébe ajánlani a neves keletkutató tollából, akitől már korábban is ajánlottunk ezt-azt. Ízelítőül álljon itt néhány szemelvény (a dőlt betűs kiemelések a Szerzőtől származnak, viszont a hosszabb bekezdéseket rövidebbekre tördeltem a könnyebb online olvashatóság érdekében).

Miklós Pál: A Zen és a művészet

A buddhizmus Kínában (12-17. oldal)

Buddháról és tanairól már a belső-ázsiai hadjáratok során (i. e. 2–1. századok) tudomást szereztek a kínaiak; a krónikák úgy tudják, hogy egy turkesztáni hadjárat zsákmányában Buddha-képmás is volt.

A krónikák szerint Ming-ti császár (58–75) álma hatására küldött követeket Nyugatra buddhista tudósokért. Két szerzetes jött a kínai udvarba a hazatérő követekkel, buddhista szutrákkal (szent könyvekkel) megrakodva; otthonuk a könyvcsomagokat szállító lónak a tiszteletére emelt „Fehér Ló-templom” lett, ott fordítgatták a szutrákat kínai nyelvre. További sorsukról nem szól a krónika. De a buddhizmusról se sokat; a következő két évszázad történetéből igen kevés közvetlen tényről tudunk. A szövegekből azonban rekonstruálható a buddhizmus meggyökerezése és elterjedése Kínában.

A kínai buddhizmus történelme szerzetesi szemmel: a nagy szutrák fordításának kronológiája. Az Indiából érkezett hittérítők közül kiemelkedik Kumaradzsiva (384–413). Ez a tudós buddhista szerzetes kínai tanítványai segítségével Csang-an városában 400 körül dolgozik a szent könyvek lefordításán. Legjobb tanítványa egy fiatal kínai, Szeng-csao (384–414), aki konfuciánus és taoista iratok másolójaként kezdte pályafutását. Szeng-csao a Vimalakirti szutra olvastán tért meg buddhistává, s nevét is ennek a szutrának a kommentárjai őrizték meg.

Ez a két tény a mi szempontunkból is érdekes: maga a szutra és főalakja, Vimalakirti, a későbbi Csan-tanítások egyik sokat emlegetett témáját szolgáltatja. (Vimalakirtinek, Buddha legtudósabb laikus tanítványának híres válasza volt az egyik hitvita során – a valóság természetére vonatkozó filozófiai kérdésre – a „nagy hallgatás”.) A másik körülmény pedig azért fontos, mert a buddhizmus fordítói és kommentátorai többnyire a taoista terminológiához folyamodnak a buddhista műszavak lefordításánál.

Jövőkép á la kínai

Ironikus, hogy az előző (a blog és a leendő könyvkiadó távlatait felvázoló) bejegyzéssel szinte egyidejűleg olvastam Miklós Pál egyik tanulmányát, melyben a kínai nyelvből, és ezáltal a kínai gondolkodásból hiányzó jövőidejűséget taglalja.

Egy-két bekezdést idéznék csak a műből, szemléltetve az (amúgy nagyon izgalmas) nyelvi és kulturális különbséget a jövő időt illetően, illetve abból a célból, hogy kedvet ébresszek az Olvasóban a teljes kötet feldolgozásához. Kezdésként a szerző által használt forrásokról és mérvadónak tartott szakirodalomról:

Megjegyzés: A kínai írásjegyek és a félkövér, valamint egyéb kiemelések e bejegyzés írójától származnak, míg a dőlt betűs szedés a szerző saját kiemelése. A könnyebb olvashatóság érdekében az eredeti szedésnél több bekezdésre tördeltük a szöveget.

„Itt most csak az Idő felfogására koncentrálok, annak is a kínai változatára. A kínai Idő-fogalmat rendszerezni nem tudnám, de utalok arra, hogy korábban megpróbálkoztak ezzel már mások – a legfontosabbak köztük Marcel Granet és Joseph Needham, idézek majd tőlük. (A rendszerezésre, már ami a hivatalos kínai időfelfogást és időszámítást illeti, kitűnő könyvecske áll a magyar olvasó rendelkezésére: Ecsedy Ildikó, Hétköznapok és ünnepek a régi Kínában, Corvina, 1990).” (24. o.)