kínai nyelv és írás



A kínai nevek fajtái

A kínai nevek fajtái

Az alábbi idézet forrása Salát Gergely: A régi Kína története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009) című kötetének 22. oldala (illetve a Wikipedián is olvasható). A könyvet természetesen teljes egészében ajánljuk elolvasásra, címével ellentétben Kína történetét egészen 1911-ig, a császári korszak végéig tárgyalja.

Idomulva a számítógépes képernyő támasztotta körülményekhez a könnyebb olvashatóság érdekében a részletet az eredetinél több bekezdésre tördeltük, és félkövér kiemelésekkel, valamint aláhúzásokkal láttuk el. A dőlt betűs szedés az eredeti mű sajátja.

Az idézet kezdete:

Általános tudnivalók a kínai nyelvről

Általános tudnivalók a kínai nyelvről

Az alábbi, kicsit hosszabbra sikerült idézet forrása Salát Gergely: A régi Kína története (ELTE Konfuciusz Intézet, Budapest, 2009) című kötetének 19–21. oldala.

Bár idézett mű nem nyelvészeti, hanem történeti értekezés, a kínai nyelv legfontosabb jellemvonásait és jellegzetességeit nagyon közérthetően és áttekinthetően taglalja – ezért indokolt ez a hosszabb idézet.

A könyvet természetesen teljes egészében ajánljuk elolvasásra, címével ellentétben Kína történetét egészen 1911-ig, a császári korszak végéig tárgyalja.

Az írás szerepe és jelentősége a kínai kultúrkörben

I. rész, 1. szakasz:
Az írás szerepe és jelentősége a kínai kultúrkörben

A taoizmusról szóló cikksorozatunk következő epizódja.

Bevezetés

Az alábbi kivonat nem nyelvtudományos értekezés, hanem abba az értékrendbe enged bepillantást, amellyel a kínaiak saját írásukhoz viszonyulnak.

Ennek a taoizmusra vetített fontossága akkor válik nyilvánvalóvá, ha emlékeztetjük magunkat, hogy a taoisták (egészen a legutóbbi évtizedekig) elsősorban „kínaiak” voltak (természetesen nem a mai közigazgatási és politikai értelemben, hanem nyelvi és kulturális hátterüket illetően).

Tehát a taoizmus történetének kb. két és fél évezredes dokumentált időszaka során nem tudták (és feltehetőleg nem is akarták) kivonni magukat az alól az értékrend alól, amit a kínai kultúrkör megszabott és behatárolt.

Jövőkép á la kínai

Ironikus, hogy az előző (a blog és a leendő könyvkiadó távlatait felvázoló) bejegyzéssel szinte egyidejűleg olvastam Miklós Pál egyik tanulmányát, melyben a kínai nyelvből, és ezáltal a kínai gondolkodásból hiányzó jövőidejűséget taglalja.

Egy-két bekezdést idéznék csak a műből, szemléltetve az (amúgy nagyon izgalmas) nyelvi és kulturális különbséget a jövő időt illetően, illetve abból a célból, hogy kedvet ébresszek az Olvasóban a teljes kötet feldolgozásához. Kezdésként a szerző által használt forrásokról és mérvadónak tartott szakirodalomról:

Megjegyzés: A kínai írásjegyek és a félkövér, valamint egyéb kiemelések e bejegyzés írójától származnak, míg a dőlt betűs szedés a szerző saját kiemelése. A könnyebb olvashatóság érdekében az eredeti szedésnél több bekezdésre tördeltük a szöveget.

„Itt most csak az Idő felfogására koncentrálok, annak is a kínai változatára. A kínai Idő-fogalmat rendszerezni nem tudnám, de utalok arra, hogy korábban megpróbálkoztak ezzel már mások – a legfontosabbak köztük Marcel Granet és Joseph Needham, idézek majd tőlük. (A rendszerezésre, már ami a hivatalos kínai időfelfogást és időszámítást illeti, kitűnő könyvecske áll a magyar olvasó rendelkezésére: Ecsedy Ildikó, Hétköznapok és ünnepek a régi Kínában, Corvina, 1990).” (24. o.)